Ezen írás emlékezés a néhány napja 94 éves korában elhunyt Nobel-díjas közgazdász életművére, amelynek mérlege finoman szólva is felemás. De ahogyan a Washington Post nekrológjában értékelte: Milton Friedman „korunk egyik legnagyobb közgazdásza”, ami minden bizonnyal elvitathatatlan.

A címben megfogalmazott unalomig ismételt Friedman kijelentés lényegéhez és annak értelmezéséhez próbálom meg közelebb juttatni az olvasót. Ha azt mondom vitatott volt a munkássága, azzal nem mondok el mindent. De szakmai tekintélye és felkészültsége még az opponenseit, a mainstream közgazdaságtan híveit, a neomarxistákat és a keynesianus iskola tagjait is tiszteletadásra kötelezte. Az egyik városi legenda szerint az MIT kiváló, Nobel-díjas keynesianus közgazdászának, Paul A. Samuelson nak a szájából hangzott el hallgatói előtt, hogy „attól még, hogy Milton Friedman mondta még nem szükségszerűen kell, hogy hamis legyen”. Később, a fenti történetre reagálva Samuelson azt állította az esetek 98%-ban Friedmannak lett igaza. Nem tudom mennyi alapja van ennek a legendának, de tény hogy a múlt század második felének gazdaságtörténete, Friedman munkássága nélkül nem vizsgálható és gyanúm szerint, aki nem ismeri írásait és annak hatását, az nem értheti meg az elmúlt ötven év világgazdaságát sem. Vívódom, volt-e a huszadik században még egy olyan valaki, aki nem politikus létére ekkora hatást gyakorolt volna a világtörténelemre.

Kevesen tudják, hogy Friedman szülei Galíciából vándoroltak ki, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchiának köszönhetően asszimilált zsidóknak számítottak. Ő már szülei kivándorlása után, New Yorkban született és az amerikai liberális levegőt szívta magába, először egy nem túl neves középiskolában majd egy szintén kisebb presztízsű egyetemen. 

Éppen a Nagy Válság kirobbanásának őszén, 1929-ben iratkozott be a Rutgers Egyetemre, ahol megszerezi közgazdász diplomáját, majd már a valamivel nevesebb New York-i Columbia Egyetemen le is doktorál. Itt a szintén, későbbi Nobel-díjas Simon Kuznets-cel együtt kutatott, akivel 1945-ben közösen könyvet is jelentetett meg, Income from Independent Professional Practice címen. Kutatásaiban, kezdetben a legjobban a statisztika és a gazdaságpolitika érdekelte. Ezzel a két diszciplínával felvértezve jutott arra az egész pályáját meghatározó megállapításra, hogy az állami beavatkozás éppen hogy nem gyógyír a gazdasági bajokra, hanem ellenkezőleg magának a problémának a forrása. Egész életét arra tette fel, hogy kollégáival közösen meg kell haladnia a keynesiánus konszenzust, amely a háborút követően is a legfőbb paradigma maradt a gazdaságpolitikusok és a politikai döntéshozók között. 

Pályájának kezdetén a harmincas években, mialatt dübörög a Roosevelt által a gyakorlatba ültetett New Deal - a keynesi gazdaságpolitika nagy próbája - kezdi el antietatista, piacbarát elméletének kidolgozását. Szintén a Nagy Gazdasági Válság problémájára próbál választ találni, mozgatórugóit megérteni. Mint minden közgazdasági iskola, arra az alapvető és mindent eldöntő kérdésre keresi a választ, hogyan lehet a konjuktúraciklusokat megszelídíteni, azok romboló hatásait megelőzni vagy legalábbis letompítani.

Saját életrajzi művében, melyet feleségével közösen írt 1996-ban, az egyik nagyszerű véletlennek tekinti azt az életében, hogy szülei elhagyták Kárpátalját, hiszen később ez a terület a Szovjetunióhoz tartozott és ő maga sem igazán valószínűsítette, hogy ha családja ott marad, hasonló tudományos karriert futhatott volna be. Feleségével, Rose Directorral egyébként nem csak ezt az egy könyvet írták közösen, hanem tucatnyi monográfia mellett a Newsweek magazinban együtt publikáltak minden harmadik héten (a maradék két hétben nem kisebb nevek, mint Paul Samuelson és Henry Wallich tették ugyanezt) 1966 és 1983 között. Továbbá 1980-tól a PBS (Public Broadcasting System) csatornáján is közösen népszerűsítették a „Választhatsz szabadon” című műsorban álláspontjukat a szabadpiacról és a mérsékelt állami szerepvállalásról a gazdaságpolitikában. Ennek anyaga később, 1980-ban könyv alakban megjelenve az ismeretterjesztő könyvek között bestseller lett az Egyesült Államokban.

Soha előtte közgazdász olyan érthetően nem szólt gazdaságpolitikai kérdésekről a nagy nyilvánossághoz. A legbonyolultabb dolgokat is képes volt a legegyszerűbb nyelvre átültetni. Sikerült a közgazdaságtudományt az elefántcsonttornyából kiemelve az átlagpolgár közelébe, a földre lehozni. A Választhatsz szabadon sorozat videofelvétele aztán bejárta a fél világot és több, mint 6 millió példányban kelt el, kazettán. Átlépte a korábban áthidalhatatlannak hitt, az akadémiai- és a közbeszéd közötti űrt, és rövid idő alatt rendkívüli népszerűséget szerzett a republikánus politikacsinálók körében is. Először akkor került a politika előszobájába, Washingtonba, mikor 1964-ben Goldwater republikánus szenátort, akkori elnökjelöltet látta el tanácsaival, majd négy évvel később már Nixont támogatja, és 1979-től pedig a sikeresen elinduló Ronald Reagant. Túl a hetvenen, sőt a nyolcvanon pedig a régi, több évtizedes barátot, Alan Greenspant látta el tanácsokkal a Szövetségi Jegybank, a FED élén.

Egyik legjobb barátjával, a szintén konzervatív beállítódású Friedrich Hayekkel lesznek közösen majd a hetvenes évektől kezdve az „új jobboldal” fő gazdaságpolitikai teoretikusai. Mikor 1963-ban publikálja Anna Jacobsonnal közösen az „Egyesült Államok pénzügyi története, 1867-1960” című monográfiát, már arra a premisszára jut - a keynesi iskola alapvetésével szembehelyezkedve -, hogy a nagy gazdasági válságokat mindig pénzszűke jellemzi, amely magában hordozza az infláció vagy hiperinfláció csíráját. Ennek a pénzmennyiségnek a szabályozását az államhatalomra kell bízni, de, és ez volt mondandójának lényege, a központi hatalom minden egyéb más beavatkozását a gazdaságpolitika más területein kíméletlenül korlátozni kell. Modernista laissez-faire, láthatatlan kéz doktrínájában, elméleti szülőatyjához, szellemi mentorához, a szabadpiaci liberalizmus apostolához Adam Smith-hez nyúlt vissza és azt állította, hogy a piac láthatatlan keze az, amely a tökéletes versenyt megteremti. A piacok, állítása szerint eléggé versengők, kompetitívek ahhoz, hogy az aktív kormányzati politika szabályozási feladatait átvegye. A közös immanens fejlődés során, az állami redisztribúcióval kiegészülve a piac a válságok nélküli ideális gazdasági prosperitást hozza el, az állami főhatalom gazdaságszervező erejének meggyengítése által.

Mint láttuk, ezt a munkáját 1963-ban fejezi be, amikor még a keynesi iskola tekintélye megkérdőjelezhetetlen, hiszen soha nem látott gazdasági növekedés van a kapitalizmus centrumállamain belül, alacsony munkanélküliséggel és alacsony inflációval. Nem telt bele tíz év és recsegni-ropogni kezdett az addig gránitlábakon álló világgazdasági konjuktúra. Globális egyensúlytalanság alakult ki. A kettős olajválság, a dollár aranydeviza rendszerként való megszűnése és a technológiai forradalom Friedmant megerősítik korábbi téziseinek igazában. A Paul Samuelson által elnevezett stagflációs 1970-es évekből – elmélete szerint - csak az állami szerepvállalás radikális felülvizsgálatával lehet a világgazdaság szekerét újra lendületbe hozni, szándéka szerint ki akarta pusztítani az írmagját is az etatista mítosznak. Az elsők között kongatta meg a lélekharangot az állami redisztribúciós és jóléti típusú, hagyományos gazdaságpolitika felett. Hirdette, hogy a szabad piac a legjobb szociálpolitika és a nemzeti jövedelem legigazságosabb elosztását az Adam Smith-i szabadpiac végzi el a leghatékonyabban.

Most tennék egy kis kitérőt. Világossá szeretném tenni azt, hogy milyen történelmi és gazdaságtörténeti konstellációnak kellett létrejönnie, hogy a Friedman köré sereglő közgazdász szellemi holdudvar olyan jelentős befolyással legyen az amerikai elnökök sorára - Richard Nixonra, Gerald Fordra, Ronald Reaganre -, a chilei Augusto Pinochetre és az 1989-es kelet-európai átalakulás politikai elitjeire. Meglehetősen naiv és tudománytalan lenne, ha túldimenzionálva, személyesen csak őt tennénk meg az antietatista paradigma egyetlen hivatott képviselőjének. Habár akik ismerték, mint Greenspan, Bernanke – az előző és a mostani FED elnök - vagy John Kenneth Galbraith közgazdász, mind állítják, lenyűgöző szellemi inspiráció áradt személyéből. Megvolt azonban ahhoz is a tehetsége, hogy maga köré gyűjtsön fiatal és tehetséges közgazdászokat, akik a „chicagói iskola” néven frontális támadást intéztek az állam minden túlzott szerepvállalása ellen. Pontosan harminc esztendőn át tanított, mindvégig a Chicagói Egyetemen, 1946 és 1976 között. Ebben az időszakban került többször is kapcsolatba a hasonlóan nagy formátumú Robert M. Solow-val, az MIT Nobel-díjas kutatójával, aki tömören csak annyit állapított meg - annak ellenére, hogy a legtöbb kérdésben nem értettek egyet - hogy „minden idők legjobb vitázója volt” Milton Friedman.

A tanszékén felnevelkedett tanítványai - a később „chicagói fiúk” néven elhíresült csoport – éveken át azon dolgoztak, hogy a pénzmennyiség rigorózus szabályozásával, az állam közfeladatainak szűkítésével, a privát erőforrások dinamizálásával hogyan lehet labortiszta körülményeket létrehozva, a strukturálisan deformált nemzeti gazdaságokat talpra állítani. Habár a chicagói iskolát nem ő, hanem Irving Fischer hozta létre, mégis Friedman volt az, aki „iskola”-ként megszervezte ezt a tudományos műhelyt. Az első próbaterep ahol a gyakorlatban is kipróbálhatták javaslataikat a chicagói fiúk, az Allende megbuktatása után hatalomra került Pinochet Chiléje volt, 1973 után. Az általuk vezényelt reformok eredményei azonban, ha eltekintünk is az erkölcsi vonatkozásaitól – az egyik legvéresebb katonai junta volt Latin-Amerikában - és csak a gazdasági stabilizációt vizsgáljuk, akkor is meglehetősen kérdésesek. A „chicagói iskola” szellemi holdudvarához tartoztak még a nyolcvanas években olyan pénzügyi „nagyágyúk” mint a Beryl Sprinkel (Reagan pénzügyminiszter-helyettese), Jerry Jordan (szintén Reagan pénzügyi tanácsadója), Leif Olson (Citibank), Alan Walters (Thatcher miniszterelnök tanácsadója). Mellettük még számos közgazdász volt a monetarizmus, libertárius nézetek híve az egyetemeken és az elnöki adminisztráción belül.

Mindeközben a hetvenes évekre tisztán kirajzolódott az Egyesült Államokban és Angliában is egy új radikális ellenkultúra a politikai színtéren. Az „Új Jobboldal” egyre erősebb hadállásokat kezdett kiépíteni a nagypolitikában is. A konzervatív előretörés általános jelenség lett. Nagy-Britanniában 1979-ben a konzervatív Margaret Thatcher lett a miniszterelnök, akinek gazdaságpolitikai tanácsadója - majd később a Milton Friedman díj első kitüntetettje, a monetarizmus feltétlen híve - a magyar származású Peter Bauer lett. Majd az 1979. novemberi elnökválasztás után Ronald Reagan költözött be a Fehér Házba, aki a Republikánus Párton belül is a mélyen konzervatív jobbszárnyat képviselte. S mivel a kampány alatt is már gazdasági tanácsadóként szerepelt Friedman, ezért a Gazdasági Tanácsadó Testület tagja lett Reagan elnökségének teljes ideje alatt. Szellemi hatása nem csak közvetlenül az elnökre mutatható ki, hanem az egész Reagan kormányzat képviselte gazdaságszervezési elvekre is. Nevéhez fűződik a korban Reagan gazdaságpolitikájaként aposztrofált "reaganomics" kimunkálása is. Kapitalizmus és szabadság (magyarul 1996-ban jelent meg, az eredeti 1962-ben) című könyve állítólag Reagan kedvenc olvasmánya volt. Attól most tekintsünk el, és ez nem csökkenti Friedman munkásságának az értékét, hogy nagy valószínűséggel nem is olvasott mást egész életében az elnök.

A Friedman és a szabad piac apostolai által meghirdetett elméleti ellenforradalom, az új jobboldali gazdaságpolitika a gazdasági ortodoxia részévé és zászlóshajójává vált. Sorra kiterjesztette befolyását az Egyesült Államok és Európa konzervatív kormányzataira. Fokozatosan a rendpárti és szélsőségesen konzervatív erők dominanciája jött létre a múlt század nyolcvanas éveiben. S ennek az igen markáns politikai klímaváltásnak ágyazott meg Milton Friedman elméleti munkássága. A Republikánus Párton belül népszerűsége a mai napig töretlen, a jelenlegi kaliforniai kormányzó, Arnold Schwarzenegger többek között azt nyilatkozta, villámcsapásszerű hatása volt rá Friedman "Kapitalizmus és szabadság" című könyve. Ez azonban nem biztos, hogy dicséret Friedman számára.

A nyolcvanas évtizedben elérkezett az a történelmi időpont is, amikor már a kapitalista fejlődés centrum államaiban is lehetett tesztelni az addig tervezőasztalon és Chilében kikísérletezett csodaszernek tartott államtalanítást, antietatizmust. Friedman és a chicagói fiúk a legfontosabb feladatnak látták az állam jóléti kiadásainak drasztikus megkurtítását, az infláció leszorítását, a munkavállalókkal szembeni keményebb fellépést és a gazdaság motorjának beindítását, a pangás és a stagnáló növekedés után. Így 1979 és 1983 között olyan monetarista kísérlet zajlott le az Egyesült Államokban, melyben a pénzmennyiség növekedését a korábban meghatározott mértékben növelték, az úgynevezett célkínálati célsávon belül tartották. Mivel minden gazdasági visszaesés és stagnálás okának az inflációt tartották, ezért minden egyéb paramétert az infláció letörésének szolgálatába állítottak. Nem számított az sem, hogy a drákói pénzügyi szigor a munkanélküliséget radikálisan növelte, a béreket pedig reálértéken értékelte le vagy legalábbis hosszú évekre befagyasztotta. A reformok eredménye és összképe azonban meglehetősen vegyes képet mutatott. Hiába történt meg a pénzmennyiség tervszerű kontrollja, a kamatlábak nem stabilizálódtak, állandó többpontos mozgásban ugráltak, másrészt pedig a munkanélküliség 10,5%-ra kúszott fel. A pozitív hozadékok oldalán meg kell azonban jegyezni, hogy a költségvetési hiányt az egészen magas 9%-ról 4%-ra csökkentették le az Egyesült Államokban.

Szellemi munkásságának eredményei közt tartja számon még a közgazdaságtudomány a negatív jövedelemadó programját is. Friedman empirikus megfigyelése alapján állította, hogy igazán gyenge hatékonysággal működik az állam a szegénységpolitika területén. A munkanélküliséget jelentős részben növeli az önkéntes munkanélküliek száma, akik nincsenek eléggé ösztönözve a munkába állásra, s végleg kiszorulhatnak a munkaerőpiacról. Az a merőben ritka helyzet jött létre, hogy a konzervatívok, Milton Friedman és a liberálisok, mint James Tobin is egyetértettek abban, hogy a rendszer radikális reformra szorul. Álláspontjukat úgy fogalmazták meg, hogy a széteső, decentralizált és nem koherens szegénységpolitikát fel kell váltania a készpénzes támogatásnak. Vagyis azon családokat, amelyek jövedelme egy adott összeg alatt marad, azokat támogatni kell, nemcsak azzal hogy nem kell adót fizetniük, hanem még anyagi hozzájárulásban is részesíteni kell őket havi juttatás formájában. Ennek lett a későbbiekben elnevezése a negatív jövedelemadó.

Másik jelentős kutatási eredménye volt a munkanélküliség nagyságának vizsgálata és szabályozásának kérdése. Megfigyelése szerint a munkavállalók között nem elég kompetitív a verseny és nem mindenki az önérdek-maximalizálásra törekszik. Vagyis a motiváció hiánya a legfőbb kerékkötője a munkaerő-piaci versenynek. A ma már a szakirodalom által is elfogadott "egészséges munkanélküliség"-fogalmat először használta. Kiderült hogy a politikai elit azon csoportjai, akik a jóléti kiadások általános megkurtítása mellett szállnak síkra, milyen hatékony elméleti töltettel lettek felvértezve. Ettől kezdve Margaret Thatchernek sem kellett a szénbányászok tömeges elbocsátását különösebben magyaráznia. Prózaibban, az infláció oltárán áldozták fel az ultraliberális kormányok a béreket és az alacsony munkanélküliséget.

Mikor 1976-ban elnyerte, két évvel kollégája és szellemi jóbarátja, a szintén ultraliberális Friedrich Hayek után a Nobel-díjat, végleg befejezte a Chicagói Egyetemen a tanítást, és elfogadta Glenn Campbell, a Hoover Intézet akkori igazgatójának invitálását, intézetébe a Stanford Egyetemre. Ezután még közel harminc éven át volt megkerülhetetlen a közgazdaságtudomány és a politika konzervatívjai számára, szellemi munkássága eddig meghaladhatatlannak bizonyult és ahogy Bernanke a jelenlegi FED elnök nyilatkozott, „szinte lehetetlen vállalkozás is”.

Az államszocialista modell 1989-es összeomlása után régiónkban mindenhol a privatizáció, a dereguláció és a liberalizáció Friedman-i szentháromságának próbája vette kezdetét. Az a történelmileg szerencsétlen helyzet állt elő 1989-ben, hogy dupla válság sújtotta a volt keleti blokk országait. Egyszerre szállt sírba az államszocialista modell és a jóléti állam modellje. Az úgynevezett Hobsbawm-i kettős válság és a történelem kényszere más alternatívát nem hagyott számunkra, mit a Friedman-i antietatista forgatókönyv egyetlen megvalósíthatóságát. A kényszerű konszolidáció egyetlen alternatívájaként maradt a Friedman-i államtalanítás. Az orosz gazdaságpolitikai sokkterápia, az általános magas munkanélküliség, az állami vagyon minimálisra szűkülése mind jelzi a Friedman-i gazdasági tervezés kéznyomát. 1990 előtt csak a kutatók találkoztak a neoliberalizmussal, ma már régiónk minden lakója átéli - ha pontosan nem is tudja - hogy Friedman forgatókönyve szerint zajlott le az átalakulás hazánkban is. Az Egyesült Államokban pedig a vegyes eredményekkel zajló antietatista hullám után a nyolcvanas évek végét követően - a Reagan korszaka után, amelyben az adócsökkentés volt a kormányzat egyik fő paradigmája - az új elnök George Bush szembemenve elődjével, adóemelésre kényszerült a vágtató államháztartási hiány miatt, és érzésem szerint a mai adóemelési konjuktúra Kelet-Európában is ennek az adócsökkentési világkonjuktúrának a végét jelzi.

Ha van tanulsága munkásságának hazánk számára, akkor megszívlelendő a mai magyar és kelet-európai jobboldal számára, hogy Friedmanhez hasonló teoretikusok tanácsait és munkáját kellene szem előtt tartani mindazoknak, akik egy modern konzervatív pártot szeretnének szellemi munícióval felvértezni, hisz az ő munkássága jelenti a hamísítatlan jobboldali tradíciót.

Ebben az évben a közgazdaságtudomány már másodszor szenvedett el pótolhatatlan veszteséget, hisz idén áprilisban a kanadai John Kenneth Galbraith távozott el. Bizonytalanul merem csak megfogalmazni, hogy két olyan kiváló koponya, mint Friedman és Galbraith távozása lehet hogy egy új korszakhatár kezdetét jelöli ki? Meglátjuk.

Madarász Mihály
főiskolai tanár