"Országos Ügyészként" jegyezte drámája első kidolgozását "Katona Jósef" - mintha itt is, ekként is hangsúlyozni kellene, hogy országos és ügy, ami következik, hogy az efféle hivatalnak - legyen az akár Kecskemét városában - sokkal egyetemesebb a jelentése, mint a puszta jogszolgáltatásé.

A második - ismert és végleges - változatról ez a meghatározás már lemaradt, ahogy a dráma jelzői közül is elkopott, hogy "eredeti", "magyar"; pedig hát aligha van "eredetibb", s "magyarabb" darab drámai-színházi emlékezetünkben, mint éppen ez. Nyilván maga az emlékezet felelős ezért elsősorban, amely őrizte, új és új életre keltette a nagyúr emblematikus sorsát: miként vezet a gyilkosságon az út a haza boldogulása felé, s miképpen csavarodnak a személyes sors kusza szálai a közös tragédiára, s hogyan is fest a korai tizenharmadik században az a bűn, amely elejét veszi a hatalmasabbaknak és végzetesebbeknek.

A kollektív emlékezet pedig azért őrizte s tartotta ilyen becsben ezt a történetet - pontosabban ennek Katona által megköltött drámáját -, mert a mű mindig azzal az arcával fordult a kor felé, melyre az alapvetően ráismerhetett: olykor a szabadsághiány patetikus kimondása, máskor a plebejus kétségbeesés okainak sorolása visszhangzott jelentősen a színpadon, főként pedig a nemzeti sérelmek rusztikus, elviselhetetlen és fellebbezhetetlen sorozata, melyeknek puszta kimondása rendszeresen lehetett katartikus. És volt is, történelmi pillanatokban, történelemformáló erővel.

Noha akkor, amikor a dráma hősei valójában sérültek és sértettek, nemzet nemigen volt, s az "idegen-ellenesség" aligha értelmezhető abban a korban, amikor a királyok "idegenekkel" házasodnak, sokan külföldön nevelkednek (Gertrudis apósa például Bizáncban), az arisztokrácia többségében "idegen" eredetű, s a lassan alakuló "integráció" Európa nyugati felével, óhatatlanul együtt járt intézményeinek s képviselőinek bebocsátásával - legyenek szerzetesek, hivatalnokok, lovagok; vagy éppen házastársak: mint Bojóthi Melinda.

Amikor tehát a magyar urak az "idegenekkel" szemben lázadnak, nem csak a modernizációval kapcsolatos, ciklikusan ismétlődő ellenszenvüknek adnak - sokszor nagyon is jogos - hangot, de Kelet iránti vonzalmuknak is: s ez nemcsak a szabad pogányság emléke (melynek rítusai a XIII. század elején még elevenek), de a lenézett Nyugat iránti ellenszenv is.

Noha Katona történelmi érzéke hibátlanul működött: a valamikori eseménymenet arra utal: az Árpád-ház sorsa, a történelemben adott és kicsikart lehetőségek ezen a kora tizenharmadik századi őszön csakugyan fordulópont előtt álltak: III. Béla uralmának fénykora és IV. Béla közeledő tragédiája között itt drámai cezúra sejthető. És hogy ezt a kortársak is felismerik, azt az Aranybulla jelzi pontosan: kilenc évvel az eseményeket követően - egyébként a Bánkot elérő bosszú sem nyúlik sokkal túl ezen.

Mindez persze a történelem "dolga", Katona pedig történelemről írt, illetve darabjával olykor történelmet írt - de egyik sem azonos a történetírással. Könnyű kézzel és bájosan archaikus nyelvezettel kelti életre hőseiben a kora romantika robusztus alakjait, s indítja őket sorsuk nyomába. Olvassa és érti Shakespeare-t, akárcsak Schillert vagy a kortárs lovagdrámákat - s hogy milyen jól érti, arról maga a mű tanúskodik. Amelynek egyik legfőbb erénye a mű és értelmezésének tágasra nyitott horizontja, hiszen ebben, a XIX. század elejéről való, középkori történetben azért az elmúlt csaknem kétszáz év számos művésze, nézője, ügyésze és drámaszerzője ismerhetett magára. Valamiként arra, hogy "Él még Bánk!" Vigasznak sem utolsó.

Orosz István ex librise