Persze pont rosszul is álltak a csillagok, mert a Beethoven-sorozat utolsó előadása a gyenge formában lévő Schiff Andrást mutatta, ami önmagában is kellemetlen meglepetés azok után, hogy még a nyár elején a művész milyen vitézül birkózott meg a Hammerklavier-szonátával. Persze a művekhez való közelítés ezen a szinten már nem csak diszpozíció kérdése, de jó lenne valami fogódzót találni, valami magyarázatot az op. 109-es E-dúr szonáta első tételére, mert azt egyébként nehéz másnak hallani, mint kíméletlen önparódiának, mindhalálig líra, sőt azon is túl, essen szét inkább a mű, de nem engedünk a szép lelkünkből.

Schiff András nehézkesen zongorázott, és ebből a szempontból, illetve ennek fényében meglehetősen mellékesnek tűntek az olyan jellegű varázslatok, hogy a c-moll szonátát másik hangszeren adta elő, mert hogy a szólista hogyan bukdácsol a valóban dögnehéz szólam legdögnehezebb ré-szein, ahhoz nem kell feltétlenül Bösendorfer helyett Steinway. De nem szeretnék itt megakadni, mert sokkal fájdalmasabban érintett Schiff Beethoven-képe, illetve az, amiről megpróbálta meggyőzni a közönséget. Mert Beethoven nem tele nadrággal élte az életét, és ha mondott valamit, azt nagyon mondta. Ha akár kényszerűségből, a technikai bizonytalanságból, vagy átmeneti memóriazavar következményeképpen, akár művészi koncepcióként, ennek a nagyonnak folyton csak a felét halljuk, a dübörgés és a határozott állítások helyett csak a lírát, az egészen halkat, ami ebben a formában semminek sem az ellensúlya, csak valami testetlen ragyogás, akkor az egész hamisság, ha nem is értelmetlenség, de egyoldalú és hiteltelen. Ahogy a szobanövény látja Beethovent. És az ember csak önmagában sóhajtozik, hogy legalább egy normálisan, egészségesen leütött akkordot szeretne végre hallani.

Unalmas? Az, bár ez nyilvánvalóan puha kategória; ami nekem unalmas, az lehet, hogy másnak lélekvezetés, életre szóló élmény, és azért ebben a játékban is vannak pillanatok, megfigyelések, rezdülések, mégis érdekes ennyire Bachnak hallani az E-dúr szonáta utolsó tételét. Nem a teljesség, de valami belőle. Az a benyomásom, hogy Beethoven megőrülne, ha ezt az interpretációt kellene hallania, de ez aztán igazán nem érv, különösen úgy, hogy ezeket a műveket ő már soha nem hallotta.

Csakhogy Schiff András végig azt sejteti, hogy ez bizony a teljesség, az igazi, a nagy; a szenteskedéssel elvonja a figyelmet a nagyon is földi problémákról, és közben a hallgató rossz lelkiismeretére alapoz, hogy aki ezt nem érti, aki nem képes az általa rendelkezésre bocsátott angyalszárnyakon kijutni a csillagokig, az már végképp menthetetlen. Schiff a mi álfelettes énünk, felettes álénünk, ha elfogadjuk. Ha nem, akkor örüljünk annak, hogy süt a nap, esik az eső, fúj a szél, Beethoven pedig írt 32 szonátát. Hátha vannak más utak is fölfelé.

(Beethoven utolsó 3 zongoraszonátája. Schiff András, Művészetek Palotája)