A haláltáborból a közönybe
A világháború után a magyar parlament huszonegy zsidóellenes törvényt és több száz jogfosztó rendeletet helyezett hatályon kívül. Az 1946. évi XXV. törvénycikk elítélte a magyar zsidóságot ért üldöztetést és igyekezett enyhíteni a következményeket. A törvény megszületésének hatvanadik évfordulója alkalmából Visszatérés - újrakezdés címmel kiállítás nyílik a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban. A tárlat igyekszik bemutatni, mi fogadta Magyarországon a haláltáborokat túlélő keveseket.
A lágerek felszabadítása után hónapok teltek el, amíg az agyongyötört, beteg, csonttá soványodott emberek olyan állapotba kerültek, hogy képesek voltak hazatérni - mondja Szécsényi András történész-muzeológus, a kiállítás egyik rendezője. Magyarország romokban hevert, de az iszonyatos állapotok önmagukban nem indokolták azt a hűvös fogadtatást, amiben a hazatérők részesültek. A lakosság egy része érzéketlenül, közönyösen vagy éppen elutasítóan viselkedett, előfordultak antiszemita atrocitások és halállal végződött pogromok is. Szécsényi András közlése szerint legalább tizenkét olyan település van Magyarországon, ahol bizonyíthatóan történtek zsidóellenes incidensek. Példaként Miskolcot és Kunmadarast említette: az utóbbi helyen három embert gyilkolt meg a felheccelt tömeg.
Az antiszemita indulatok sokféle forrásból táplálkoztak - hívta fel a figyelmet a helyzet összetettségére a történész. Nyilván nem múlt el nyomtalanul a háború előtti korszak propagandája, néhol újjáéledt a középkori eredetű, amúgy mindenféle alapot nélkülöző vérvád is. Olykor személyes ellentétek vagy ellenszenvek váltak az antiszemitizmus mozgatórugójává, gyakran pedig ennél is prózaibb volt az ok: a vagyonféltés. Mindazok, akik széthordták az elhurcolt zsidó szomszédok értékeit, vagy beköltöztek az üresen maradt házaikba, a legkevésbé sem örültek annak, hogy az egykori tulajdonosok váratlanul visszatértek.
Az utólagos magyarázkodások keveset érnek. Az a tény, hogy némelyek minden további nélkül birtokba vették mások tulajdonát, arra utal, hogy előre tudni lehetett, milyen sors vár a zsidókra. Szécsényi András nem állítja, hogy a lakosságnak pontos ismeretei voltak a haláltáborokról, de nagyjából azért sokan sejthették a valóságot. Annyi biztos: amikor csecsemőket és aggastyánokat is elhurcoltak, ép elmével senki se gondolhatta, hogy dolgozni viszik őket.
A háború után a kormány és több segélyszervezet - például a Joint, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság vagy a Gestapo Fogházviseltek Köre - próbált segíteni a hazatérőknek. A Rákosi-diktatúra kiépülésével aztán ezeket a szervezeteket feloszlatták, a holokausztot politikai okokból elhallgatták.
Szécsényi András szerint túlságosan sok hajdani "kisnyilas" épült be a pártba és a közigazgatásba, a háborús bűnök elkövetői közül pedig sokan - annak ellenére, hogy szép számmal voltak népbírósági perek - szabadlábon maradtak. Rákosiék valószínűleg úgy ítélték meg, hogy kiszámíthatatlanul nagy felfordulást okozna, ha mindenkit megpróbálnának felelősségre vonni. Ezért inkább a zsidóüldözéseket is tabutémává tették. S ugyanígy hallgattak arról is, hogy a náci lágerek túlélői közül sokakat később továbbhurcoltak: szovjet munkatáborokba.
