Ami hibádzik

A lap november 2-i számának 7. oldalán ismertették a BKV érdekképviselőinek levelét, amely szerint "megrendült a BKV dolgozóinak bizalma Demszky Gábor iránt". Az én bizalmam már régen megrendült a közlekedési vállalat dolgozóinak többsége iránt - buszvezetőtől a vezérigazgatóig - az általánossá vált utaselhárító szemlélet miatt. Mire is gondolok?

A villamos-végállomásokon másodpercre pontos órák mutatják, mennyi idő múlva indul a következő szerelvény - feltéve, hogy az beérkezett már, és a vezető be is kapcsolta a kijelzőt. Ha nem, akkor lehet feleslegesen rohanni, vagy futás nélkül lemaradni és várni a következőre.

Az új Volvo buszokon nagyszerű az audiovizuális utastájékoztató rendszer. Bizonyára nem volt olcsó. Ha egy megállóban le- és felszállók hiányában nem áll meg a busz, a vezetőnek csak a kisujját kell megmozdítania a rendszer továbbléptetéséhez. De ha nem mozdítja - és gyakran nem mozdítja -, akkor az utasok pontos tájékoztatást kapnak az elhagyott megállókban lehetséges átszállási lehetőségekről!

Az éjszakai közlekedés valóban sokat fejlődött - igaz, ezt egy civil szervezet javaslatára a bizalomban megrendült Demszky Gábor kényszerítette rá a cégre. A buszok most már bevárják egymást a csomópontokban, ahol is új népi játék veszi kezdetét: az "utolsó pár, előre fuss!" A buszvezetők nem szívesen teszik ki a hátsó ablakba a járatjelző táblát, mondván, a kedves utasok elviszik emlékbe. Marad a társadalmi munkában végzett felvilágosítás - gondolom, ezt a külföldiek tudják igazán értékelni.

Egy szó, mint száz: baj, ha leszakad a vezeték, baj, ha kidől az oszlop, az is baj, ha "megüzemzavarodnak" a Combinók, de a legnagyobb baj, hogy BKV-s száját még soha nem hagyta el ez a rövid mondatocska: "Elnézést kérek, a kedves utasnak igaza van!"

Pártos György

Budapest

Tetanusz

Munkavégzés közben megsérült a fiam - egy kerítéselem fúródott az alsó karjába. Főnökei hozzájárulásával, sőt javaslatára fölkereste egy fővárosi "nagy kórház" sebészetét, ahol tábla fogadta: az ambuláns betegeket a traumatológia látja el.

Úgy 35-40-en várakoztak. A fiam is beállt a tömegbe, és az időnként a folyosón végigrohanó asszisztensnőt azzal bombázta, hogy reménybeli ellátását elősegítendő átadná neki az iratait. A hölgy Várjon a sorára! felkiáltással tovasietett. Így telt el két óra enyhe lincshangulatban, mert a betegek közül a váróból a rendelőbe e terminus alatt egy sem jutott be.

A várakozás alatt felhívott a fiam, és elmesélte a "helyzetet". Több sem kell egy aggódó anyának: máris tárcsáztam a rendelő számát. A vonal túlsó végén lévő orvos udvariasan, betegeit igen sajnálva közölte: mindez a megszorító intézkedéseknek köszönhető. Legszívesebben azt tanácsolná, hogy hívjam fel a minisztert, de nem meri, mert egy kollégája, aki ezt javasolta egy szintén az ellátási anomáliát felpanaszoló páciensnek, azóta nem tartozik a kórház állományába.

Háziorvosunk asszisztensének segítségével kaptunk egy szintén a kerületben lévő címet (sebészeti szakrendelés 1, azaz egy darab orvossal), melyet fölkeresve ötperces várakozás után megvolt a tetanusz és a sebellátás is. Azóta esti imáinkba foglaljuk az ellátó intézmény, az orvos és a mi kedves asszisztensünk nevét. A többit pedig nem értjük. Vagy nagyon is?!

Szabó Eta

Budapest

Bekerítve

2001 júniusában munkanélküli lettem - "regisztrált álláskereső". De a baj nem jár egyedül, még balesetet is szenvedtem.

Lakatos szakmunkás vagyok, a szakmámban soha többé nem tudok elhelyezkedni. Az orvosi szakvélemények szerint egészségkárosodásom maradandó. A lábaim váltak használhatatlanná, terhelni nem lehet őket, a közlekedésem súlyosan nehezített. Ennek ellenére nem értem el a 67 százalékos rokkantsági fokozatot, munkaképesség-csökkenésemet 50 százalékban állapították meg. De akadna-e egyetlen munkaadó is, aki egy nyomorék lakatost alkalmaz, aki ráadásul a munkahelyére sem tud bejárni?! De az élet nem állhat meg - gondoltam -, ezért megigényeltem a rendszeres szociális járadékot, amely nettó 23 ezer forint.

2005 júniusában a helyi Munkaügyi Központ anyagi támogatásával "beiskoláztak" egy tanfolyamra. De mivel két jövedelem nem lehet, ezért a járadék folyósításának szüneteltetését kértem. 2006 februárjában abba kellett hagynom a tanfolyamot, mert hosszú betegeskedés és kórházi kezelés miatt sok volt a hiányzásom. Újra megigényeltem a rendszeres szociális járadékot. Kérelmemet azonban - ugyanarra a törvényre hivatkozva, mely alapján négy évig járt a járadék - elutasították, sőt arra is felhívták a figyelmemet, hogy a törvény szerint még méltányosságból sem adható! Méltányossági nyugdíjat ugyanis csak akkor igényelhetnék, ha rokkantságom 67 százalékos lenne. Rendszeres szociális segélyre meg azért nem vagyok jogosult, mert feleségem jövedelme annyi, hogy az egy főre jutó jövedelmünk meghaladja az öregségi nyugdíjminimum 10 százalékát. Tizen-ezer forintokról beszélek! Nem elég tragédia, hogy nincs munkám, haljak is éhen családostul.

Szabó Ferenc

Hajdúszoboszló

Nem adó, biztosítás

Ferge Zsuzsa szociológus olvasói levele (Egy orvos félreérti tapasztalatait, november 4.) arra késztet, hogy a szociológus professzor asszony saját félreérthetőségét eloszlassam. Igaza van abban, hogy a brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) látja el az egészségügyi szolgáltatást a szigetországban, abban azonban téved, hogy "Mindenkinek jár az ellátás, aki az országban él, többnyire ingyen. (...) Soha senki mindezért járulékot nem fizetett, a szolgálatot közadókból fedezik."

Majdnem, de mégsem. A személyi jövedelemadón kívül mindenki kötelezően fizet nemzeti biztosítást (National Insurance, NI), amit nem adónak, hanem biztosításnak nevezünk és tekintünk. Ennek mértéke a jövedelem függvénye, de vonatkozik a minimálbérből élőkre is. A befizetett összeg háromféle szociális juttatást biztosít: egészségügyi ellátást, nyugdíjat és biztosításalapú - nem rászorultságalapú - szociális segítséget egyes élethelyzetekben (munkanélküli-segélyt). A Nemzeti Biztosítónak járó összeget az adóhivatal kezeli ugyan, de elkülönítve a személyi jövedelemadótól. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a Nemzeti Biztosító finanszírozza a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot, amihez azonban az állam is komoly pénzekkel hozzájárul a költségvetésből.

A tanulság? Csodálatosan működhet egy "csak állami" biztosítási rendszer, ha valóban biztosítási elveken működtetik hozzáértő szakemberek, és a biztosítási díjak beszedését az adóhatóságra bízzák.

Michael Burns