A politikai "felvilág" konfliktusai régről fakadnak, az egymás iránti ellenszenv érvényesítésében rendületlen következetességet tanúsított a magyar politikai osztály. Az ellenséges és folytonosan feszült légkör táptalaja volt az erőszaknak.

Költségvetés és reform

Az államháztartás helyzetéért a koalíció a felelős. Bár a fiskális politika 2001-től tért le a fenntartható pályáról, az MSZP-SZDSZ kormány egyik legelső feladata lett volna, hogy visszaállítsa a költségvetési fegyelmet. Az életszínvonal-ígéreteket szükségesnek tarthatták a választók megnyeréséhez 2002-ben, de döbbenetesen túlzó voltukra nincs magyarázat - hacsak nem a politikai ellenfél hasonló arányú "túlfélése". A megugró deficit biztosította, hogy 2002-2006 ne a reformok, hanem a hiánymenedzselés és -takargatás időszakaként vonuljon be a történelembe.

Nem mellékesen: a száz nap nem volt baloldali program. Vérbő osztogatás volt, számos olyan elemmel, amely nem csökkentette a társadalmi egyenlőtlenségeket. Paradox módon a leginkább baloldali vonások a megszorításokkal jelentek meg az újraelosztás rendszerében, amikor a Medgyessy-kormány a lakástámogatáson és az adókedvezményeken változtatott.

A Gyurcsány-kormány a "száz lépéssel" demonstrálta a koalíció cselekvőképességét. A családtámogatás módosítása baloldali mintaprogramnak tekinthető, a kétkulcsos szja kevésbé. A nagyobb léptékű reformokra 2006-ban kellett felhatalmazást szerezni, addig csakis a választási győzelem volt a cél. Jelzem, ezt a magyarázatot nem fogadja el mindenki, arra meg bizonyosan nem kényszerítette senki az "első Gyurcsány-kormányt", hogy egyidejűleg ígérjen 2010-es eurót, ötéves adócsökkentési, nyugdíjkorrekciós és minimálbér-emelési programot. Ez akkor is irracionális volt, ha a Fidesz-program még rosszabb viszonyt ápolt a valósággal.

A parlamenti választási győzelem után a miniszterelnök "új reformkort" helyezett kilátásba. Komoly erőfeszítéseket tesz ennek érdekében, ám jócskán vannak kérdőjelek. Még most sem látható a választók széles köre számára, mihez kérik a türelmüket, mi a reformok célja. Határidők módosítása, programok részleges felülírása jelezte, hogy a reform "menet közben" készül, elvi és végrehajtási ügyekben szinte egyszerre születik döntés. A kormányfő a reformok előkészítését "titkosította", elzárta saját pártja, koalíciós partnere, a közigazgatás és az érintett csoportok jó része elől.

A kormány kiváltságokat is támad, ezekről aligha tudna a kölcsönösség alapján megállapodni, a "rohamozó reform" koncepciója így némely esetben indokoltnak tűnik. Ám sokakban az a kép alakult ki: a kormány a társadalom ellenében "reformál". Nem csak azért, mert a privilegizált csoportok hangja jóval erősebb - támogatja őket a kormány ellenében bárkit és bármit felkaroló Fidesz is -, mint a potenciális nyerteseké. Azért is, mert a döntésekbe be nem vont érintettek vagy nincsenek tisztában a számukra előnyös intézkedések előkészületeivel, vagy másképpen változtatnának. Az előbbi kommunikációs, az utóbbi tartalmi kérdés, ami a reformok elfogadottságát alapvetően befolyásolja.

Az is kérdés: visszaszerezheti-e valaha a bizalmat a miniszterelnök? Sokan és nagyot csalódtak benne 2006 nyarán. A hazugság bélyege eltüntethetetlennek látszik, meghatározva Gyurcsány Ferenc és minden lépése megítélését.

Felmérések bizonyítják, amit "szabad szemmel" is látni: a politikai blokkokhoz tartozók között egyre nagyobb a távolság és az ellenszenv. A blokkokhoz nem tartozókban a mostani "leosztás" nem kelt szimpátiát, az elköteleződésre kényszerülés veszélye aggasztja őket.

Politikai konfliktusvonalak

A Fidesz az MSZP-ellenesség tekintetében intakt maradt több mint másfél évtized alatt. Orbán Viktor "történelmi vereséget" mérne a szocialistákra. Számára ez oly fontos, hogy ennek érdekében a szélsőjobboldali szavazatok megszerzését is megengedhetőnek, sőt szükségesnek tartja. Holott a Fidesz részese volt a tárgyalásos átmenetnek, amely lehetővé tette az MSZP számára az átlépést a rendszerváltás utáni korszakba.

A szocialisták megalkották az MSZP-ellenesség ellentétpárját: minden választási dokumentumuk foglalkozik a jobboldali veszéllyel, emlékeztetve az antidemokratikus hagyományokra, s azokkal azonosítva a jobboldal aktuális vezető erejét. E történelmi konfliktusvonal hasznos is lehetne, amennyiben nem engedi feledni a huszadik századi történelem gyászos fordulatait. Torzító, vádaskodó, feszültséget szító jellegzetességei azonban elképesztő károkat okoznak a történelem- és politikaszemléletben.

A másik éles határ a két blokk között a modernizációs konfliktusvonal. A primer ellenségesség mögött felderengenek a társadalompolitikai stratégiák. A koalíció a közgazdaságtan főáramához csatlakozik (a neokonzervatív gazdaságpolitikát hirdető MDF e tekintetben közelebb áll a kormánypártokhoz): a globalizáció jelenlegi módját adottnak tekinti, célja a versenyképesség elérése az ország és az egyének szintjén. Nyitott kérdés, versenyképessé tehető-e a teljes társadalom, mi lesz azokkal, akik nem, s miképp lehetne megváltoztatni a jóléti állam sajátos magyar változatát.

A Fidesz ambíciója egy alternatív globalizációs út felvázolása. Felvetései nem egy esetben adekvátak, s találkoznak a baloldali gondolkodók kételyeivel. A globalizációkritikai álláspontra való rátalálást segítette, hogy az MSZP neoliberális elképzeléseket vett át - a reformközgazdászok öröksége ez -, a Fidesz pedig itt is az ellenpólust kereste. Ez azt is magyarázza, miért etatista a legnagyobb jobboldali erő, s hozzá képes miért piacpártiak a szocialisták.

Ám a Fidesznek nincs kész alternatív modellje. Varga Mihály alelnök szerint ellenzékből "nem dolguk" átfogó javaslatok kidolgozása, különben is, azokat "lenyúlná" az MSZP, ízekre szedné a baloldali sajtó. Matolcsy György a Figyelőnek adott interjúban elismerte, hogy tavasszal "tisztában voltunk" a valós helyzet körvonalaival, s a programban ennek ellenére "valóban túl sok volt az ígéret, mindenkinek meg akart felelni". Vagyis a felkínált megoldási mód markánsan különbözött az MSZP-étől, csak nem volt reális. Ebben az értelemben a népszavazási kezdeményezés is pótcselekvés. Alkalmas lehet a kormány bázisának további gyengítésére. De semmivel sem visz közelebb annak megválaszolásához, mit tenne a Fidesz, ha kormányozna, vagy mit javasolna egy szakértői kormánynak, ha - az MSZP-vel együtt - hatalomra segítené.

Mi következhet?

A szemben álló blokkok tevékenysége nem a zavargások utáni helyzet tisztázását, a kedélyek megnyugtatását szolgálja (utóbbi nem azonos a problémák elkenésével). Összeesküvés-elméleteket gyártanak, prejudikálnak, feljelentenek, táncot járnak a budapesti rendőrfőkapitány körül.

Nagy az esély arra, hogy fennmarad a politikai blokkok ellenségessége, s a 2006. szeptember-októberi események beépülnek a riválisok házilag barkácsolt mitológiáiba. A fokozódó ellenségesség, a terméketlen feszültség tovább növelheti a blokkokhoz nem tartozók politika iránti ellenszenvét, miközben a politikai bunyó médiabeli megjelenítése minden más kezdeményezést kitakar, elszürkít. Így a változtatás lehetőségei tovább szűkülnek, és vagy lengyel típusú érdektelenség, politikai sivatag veszi majd körül a "harcoló" erőket, vagy az eddigi magyar gyakorlat érvényesül: az ide-oda csapódó bizonytalanok választásról választásra megpróbálják eldönteni, melyik a kisebbik rossz.

Egy másik lehetőség, hogy a blokkok valamiféle megállapodást kötnek egymással. Nem feltétlenül ezeroldalas jegyzőkönyvek ünnepélyes aláírására gondolok, hanem például olyan közös testületek létrehozására (lásd: kormány és önkormányzatok együttműködése), amelyek valamiféle döntési joggal rendelkeznek, közös érdekeltséget teremtenek. A zajos retorika mögött az együttműködés fékező hatása jutna érvényre - ám erősen kérdéses, mennyire látnának rá az egyezkedésre a választók. További lehetőség, hogy a blokkon kívüliek állampolgári aktivitássá alakítják frusztráltságuk energiáját, új politikai erőket alkotva, támogatva, változásra késztetve a blokkokat. Ez volna az optimális kimenet a mai helyzetből, de talán ez a legkevésbé valószínű.

Nem a versengést és a konfliktust kellene kiiktatni a politikai életből, ez éppenséggel megölné a demokráciát. Hanem a kizárólagosságnak, a kizárólagossághoz vezető önfelmentő küldetéstudatnak kellene eltűnnie. Az együttműködés időnként szükséges, sőt politikailag racionális. A tárgyalás nem gyengeség, a megegyezés nem önfeladás, a választás nem végső csapás. A változtatás gyakran erény. Ezt elfogadva lehetne olyan vitákat folytatni, amelyek nem az ország sodródásához, hanem megalapozott, vállalható, továbbgondolható döntésekhez vezetnek.