Annyi bizonyos, hogy a súlyos, sötét képek szereplői emberek. Néha nyitott szájjal zihálnak, barnán és megrettenten, mint egy megvert kutya, máskor elsikkad a fejük a tomboló foltfestésben, ismét máskor éppen ellenkezően, fehéren villog a szemük, és világít az acsarkodó fogsoruk. Mindig ketten vannak a képmezőben, és mindig egymás ellen. Hogy pontosan mi ez a sajátos interakció, azt egyenként is nehéz eldönteni. Az ugyanis kevés bizonyossággal rögzíthető, hogy az aktorok férfiak-e vagy nők, az összetorlódásban legfeljebb egy-egy pozíció, nyakra bukó hajhullám, riadt gesztus bátorít az azonosításra.

Nem leszünk derűsebbek a közelebbi megismerkedés után sem. Az Arcok fala címet viselő teremben hatalmas portrék láthatók, ezek egytől egyig férfiak, de ezenkívül legfeljebb még annyi nyilvánvaló, hogy nem az élet dédelgetettjei közül valók. Nem tudni, hogy a kék-zöld szemgödrű, facsart orrú és elkent, vörös szájú arc grimaszának mi az oka, hogy az élet gyötörte-e torzzá, vagy csak a mindent megvető mosoly; esetleg mind a kettő. Képcímek, mint az egész kiállításon, itt sincsenek. A vérvörös szemhéjú férfiú láttán, akinek szó szerint fülig hasadt a hatalmas szája, sajnálkozunk és iszonyodunk. A zöld arcon, amely olyan, mint a vastag arcpakolás, és amelyből vöröslő szem néz ki, felfedezzük, hogy sok a titkos komplementer. Mellette egy figura a szétveretlen krumpliorrával már-már derűs, noha kocsikenőcs-vastagságban van a festék odakenve.

A képek és grafikák többségén ezek robbannak akcióba. Mindig nyitott, lihegő szájjal birkóznak vagy üzekednek, kitekert pózban öszszefonódnak, amely póz lehetne erotikus is, ha nem véres-vörös fejjel adnák elő. Ha nem medvelomhaságú, nehézkes hősök adnák elő. Ha nem tisztázatlan, kedvetlen foltformákban jelennének meg. Igazán nem tudni, hogy a Vágyak béklyói feliratot viselő ciklusban - csak a sorozatok kaptak poétikus vagy filozofikus címet - egyszóval hogy a Harag és indulat alcímmel ellátott teremben a hússzínű akrobatika tomboló szerelemnek vagy eszét vesztett fojtogatásnak, nyakcsigolya-eltörésének a megörökítése-e. A képeket a vastag festék, a nehéz ecsetkezelés, a sötétnek látszó, valójában kevert színek teszik titokzatossá. Ha nagy néha a felületek homogénabbak és simábbak, amint voltak a korábbi Gaál-képeken, ha a körvonalak határozottabbak, s így a formák plasztikusabbak, a kegyetlenség, az agresszivitás leplezetlenebbé válik. Az új képeken azonban ez feloldódik a festésmód jótékony durvaságában, a gyöngédtelen, erős festőiségben. Van mű, amelyen egy vörös-fekete figura már csak egy vörös-fekete foltszövedéket harap szét. Vagy csókol eszét vesztetten.

Kérdés most már, miért kelt némi együttérzést, majd rokonszenvet ennyi rettenet és bizonytalanság. Mert kellő elmélyülés után, ekkora képmennyiség hatására a néző óhatatlanul felfedez a tombolás mögött valamelyes komikumot és esendőséget is. Élménye bizonyára az ambivalenciából ered, rá kell jönnie, hogy aki nem döntötte el, gyilkos akar-e lenni vagy erotomán, óhatatlanul groteszkké válik. Aztán sorra felfedezhetők azok a gesztusok és testtartások, amelyeket a medveember-darabosság sem fed el annyira, hogy rá ne ismerjünk zokogásra, szenvedésre, összeborulásra. Röviden: emberségre.

Gaál a kiállításának a Samsára címet adta, amely, ha jól olvassuk a buddhista ismeretterjesztőket, az újjászületések láncolatát jelenti. Amely folyamat ugyanezen ismeretterjesztők szerint korántsem örömteli, éppen ellenkezőleg, szenvedés. Nem tudom, erre gondolt-e, de szegény figurái még sokáig nem szabadulnak ebből a körforgásból.

Gaál József: Samsára Aulich Art Galéria

Képcímek nincsenek, csak a sorozatok kaptak feliratot