Ha pusztán a kalákában lemondó miniszterek ügyéből indulunk ki, úgy is világos: Libanon nagyon válságos időszak elé néz. A jelek szerint nem sikerült kibékíteni az ellentéteket a két fő politikai erő között azon a konferencián sem, melyet Nabih Berri parlamenti elnök hívott össze a múlt héten.
Libanon a belháború szélén
Sőt: a kormány öt síita minisztere szombaton benyújtotta lemondását. A politika tehetetlen megosztottsága oda vezethet, hogy ismét a belső polgárháború robban ki ország vallási-politikai közösségei között. Az “utca embere” reménytelenül fürkészi a jövőt. Sokan félnek attól, hogy visszatér az 1975–90 közötti véres időszak, hiszen a társadalom gyakorlatilag ismét két részre szakadt. Noha a feszültség oka alapvetően politikai jellegű, Libanonban érthető, hogy jellemzően felekezeti színezetet ölt. A kormány többségét kitevő, nyugatbarát és Szíria-ellenes Március 14-e mozgalmat a szunniták többsége, a drúzok és egyes keresztények támogatják. Az ellenzék mögött a síiták és a keresztények többsége áll. A legmélyebb árok a két nagy muszlim felekezet között húzódik. A szunniták szerint a síiták Iránhoz hasonlóan iszlám kormányzatot akarnak létrehozni, amely Teherán és Damaszkusz pórázán mozog majd. A síiták viszont azzal vádolják vallási ellenlábasaikat, hogy a szunniták lepaktáltak Izraellel. Le akarják fegyverezni a Hezbollahot, és Libanont egy Tel-Aviv és Washington által befolyásolt banánköztársasággá akarják degradálni.
A legfrissebb események tükrében a Rafiq el-Hariri exkormányfő meggyilkolásának ügyében felállítandó nemzetközi bíróság kérdése az, ami zátonyra futtatta a tárgyalásokat a Március 14. mozgalom, és a két síita párt, a Hezbollah és az Amal, illetve a legnagyobb keresztény erő, a Michel Aun tábornok által vezetett Szabad Hazafias Mozgalom által alkotott ellenzék között. A két fél az ENSZ által létrehozandó bírói testület alapdokumentumának szövegén nem tudott megegyezni, így annak felállítása aligha lehetséges a megszabott határidőn belül. Pedig a parlamenti többség a tárgyalások végén azt is felajánlotta, ha az ellenzék nem gördít akadályt a bíróság elé, akkor a Március 14. mozgalom beleegyezik az általuk “hőn áhított” nemzeti egységkormány létrehozásába, amelyben a miniszteri bársonyszékek harmadát a síiták és Aun szövetsége birtokolhatja. Ez az arány lehetővé teszi számukra a kormány döntéseinek megvétózását. Azonban a parlament elnöke, aki egyben az Amal vezetője, azt válaszolta, hogy ez a két téma ne legyen “kereskedés” tárgya.
Miután a tárgyalások egyelőre sikertelenül záródtak, a két fél azonnal elkezdte a médiaháborút egymás ellen. A Március 14. mozgalom frakcióvezetője, Saad el-Hariri, a meggyilkolt miniszterelnök fia kijelentette, hogy szerinte a síita miniszterek azért mondtak le, hogy mindenáron megakadályozzák a nemzetközi bíróság felállítását. “A háttérben pedig egy jól ismert, gyilkos rezsim áll”, célzott a szíriai rendszerre. A parlamenti többség holdudvarába tartozó média szerint Damaszkusz vissza akarja szerezni befolyását Libanonban, ezért kulcsfontosságú, hogy ne derüljön fény arra, ki gyilkolta meg Haririt. És az sem véletlen, hogy ugyanazok a miniszterek mondtak most le, akik egy éve felfüggesztették részvételüket a kormányüléseken, éppen a nemzetközi bíróság kérdése miatt.
A síiták ugyanakkor arról beszélnek, hogy a miniszterek lemondása valójában a tiltakozás egy módja. Emellett azzal vádolják a többséget, hogy mindenáron ragaszkodik a hatalomhoz, noha népszerűsége drasztikusan csökkent. Szemére vetik, hogy tizenöt év kormányzás után a Hariri-irányzat semmit nem tud felmutatni. Igaz, Bejrút belvárosa felveheti a versenyt Nyugat-Európa fővárosaival, de ezen kívül elhanyagolta az alapvető infrastruktúra fejlesztését. Libanonban a mai napig akadozik az áram és a vízszolgáltatás, s az országot 40 milliárd dolláros adósság sújtja.
A tárgyalások elakadása után mindkét fél azzal fenyegetőzik, hogy utcára szólítja híveit, és tüntetésekkel kényszeríti ki az akaratát. Noha békés demonstrációkra készülnek, nagy a veszély, hogy vérfürdőbe torkollnak. Sokan attól tartanak, hogy az ellenzéki tüntetők összetűznek a hadsereggel, és a fegyveres harc az ország egészére is kiterjedhet. A nyár háborút hozott, a tél meg polgárháborút hoz? – faggatják-ijesztgetik egymást a kávézók teraszán ülő bejrútiak.
Bejrút, 2006. november
