Händel: Saul. Vezényelt Helmuth Rilling. Zeneakadémia

Az első koncerten Helmuth Rilling vezényelte a Sault, higgadt szakember, feledhető kisugárzással. Amíg a nyitány ment, talán szükség is volt a kötelező jóindulatra, a zenekar még olyan, mint a ma született csikó, dülöngél, borulgat, nem áll a lábán. Rilling harcedzettnek látszott hátulról, de nem boldognak, pálcázott, elszántan és rendíthetetlenül. Aztán elindult az oratórium, az események, a zene, az énekhangok, Händel, pontosan nem lehet megmondani, mi okozta az áttörést, csak azt, hogy már semmi sem számított, csak a darab vagy mindaz, amit a mű jelent, a történet Saulról és Dávidról, barátságról, szerelemről, fönnhordott orrokról, féltékenységről, de elsősorban nem is erről, hanem arról a megmagyarázhatatlan és földolgozhatatlan érzésről, amikor valakitől elfordul az Isten.

A Saul a permanens ámulat, és ha évtizedekig nem játszották, az csak azt jelenti, hogy iszonyatos adósságban vagyunk, vagyis ezúttal nyugodtan protestálhatunk, a zeneművészek vannak eladósodva a közönségnek, képesek voltak elhallgatni ezt a művet. Igaz, hosszú, Rilling is rövidített a darabon, és még így is a Sault gyászoló áriák egy kicsit elhatalmasodtak az előadáson. Igaz, nincs benne olyan nagy sláger, mint a Hallelujah-kórus (bár van saját Hallelujah-ja), de ez egy kicsit, ha lehet, még komolyabbá teszi a helyzetet, mintha minden zene tényleg csak a kifejezést szolgálná, és nem a felpiszkált várakozás kielégítését. És, ha már a műért lelkesedik az ember, vagyis a mondanivalóért, Saulért, aki úgy tud szenvedni Isten hiánya miatt, akkor közben ott az ellenpont, maga Händel, akitől elfordult az Isten, megbetegítette, megbénította, megnémította, de ő nem hagyta magát, fölkelt, és erre már az Isten is elmosolyodott, és hagyta, hogy megírja a Sault. Óriások jártak a földön, és itt hagyták nekünk a nyomaikat.

De nemcsak a mű van, hanem az előadás is, örömzene, mosolygós arcok, és olyan társaság, hogy az ember már annak is örülne, ha lapozónak bevennék maguk közé. Ami nem jelent egyenlőséget, a fiatal énekesek mind helytállnak, de igazságtalanság lenne nem emelni ki azokat, akik többet tesznek ennél. A címszereplő Orendt Gyula, aki komoly hang, szép reményekre jogosító nyersanyag, és teljes szereptudással, kotta nélkül, úgy áll oda, hogy minden erejével a kifejezésre koncentráljon. A másik élmény az endori boszorkányt éneklő Kun Ágnes Anna, egyetlen ária, de az ember fölkapja a fejét rá, lendület jön vele, valami sistergés, boszorkányság.

Pedig az egész előadásban tulajdonképpen nincs ördöngösség: csak átfordul benne minden, nem a hibák számítanak, hanem az értékek, nem a mellékes, hanem a lényeg, nem a csomagolás, hanem a tartalom. Vagy az is lehet, hogy csak a hallgató lesz átmenetileg jobb ember tőle. De arról is ők tehetnek.