Az elmúlt időszakban három különböző dolog keveredett össze a közvélemény nagyobbik részének gondolkodásában: a költségvetési kiigazítás (megszorítás, hiánycsökkentés), a reform (a közigazgatás, az oktatási rendszer, az egészségügy átalakítása) és velük összefüggésben az uniós támogatás (ama sokat emlegetett 8 ezer milliárd forint) felhasználásának ügye. Meggyőződésem, hogy közülük az utóbbi a legfontosabb - mind a döntéshozó politikai elitcsoportok, mind a társadalom egésze számára. Ez hordoz egy kivételes felzárkózási esélyt: a közösségi támogatást a fenntartható gazdasági növekedés megerősítésére fordítva közeledhetünk ahhoz a vágyott életmódhoz, életminőséghez, amely a világ legfejlettebb részein általános. Ez korábban vitathatatlan, közös célja volt a magyar politika meghatározó erőinek. A 2000-es évek eleje óta, amióta az uniós csatlakozás belátható közelségbe került, ez a kihívás mozgatta őket: ki vezényelje a felzárkózás kezdeti, döntő szakaszát.

Nem volt szükségszerű az irracionálissá váló küzdelem: a stratégiai kérdésekben törekedhettek volna nemzeti konszenzusra a fő politikai erők, a célokig vezető út megkönnyítésére pedig születhettek volna megállapodások a munkáltatók és a munkavállalók között. De nem akartak (vagy nem egy időben akartak, mert mindig csak az éppen gyöngébb érzett rá késztetést) megegyezni. Emiatt alakult végül úgy, hogy a történelmi lehetőség azt találja meg, aki 2006 és 2010 között kormányon lesz. Voltaképpen emiatt robbant ki szeptember 17-ét követően az a héthetes háború is, amelynek következményeiből most kellene kikecmeregnie a magyar politikának.

A kormánybuktatási kísérlet elbukott, a miniszterelnök a helyén maradt. De megerősödött pozíciójában Orbán Viktor is, akinek helyzetét a második választási vereség is csak rövid időre bizonytalanította el pártjában. Jómagam mindenkit hibásnak tartok, aki a politikusokban vezért keres, és nem közjóügyi hivatalnokot - de belátom, ezzel a véleményemmel erős kisebbségben vagyok a szavazók sokaságához képest. Bármit gondoljunk is a két kiemelkedő politikusról, illetve a személyekre kihegyezett politikai küzdelem káros következményeiről, annyi világos: maguktól nem fognak távozni tisztségükből, és egyelőre belülről sem távolíthatók el. Nincs mögöttük más alkalmas személy. Olyan talán még volna, aki kormányozni képes, csak olyan nincs, aki hozzájuk hasonlóan tudná használni a médiát, és képes lenne egyben tartani saját szavazótáborát.

Orbán és Gyurcsány eddigi életútja nem ad egyértelmű esélyt, hogy akár a korlátozott kiegyezésükre irányuló várakozás megalapozott lenne. Ám egyikük sem hagyhatja figyelmen kívül a szaporodó kényszereket. Időközben a Fidesz megnyerte az önkormányzati választásokat - a fejlesztési programokból pedig az ellenzéki irányítású önkormányzatok sem maradhatnak ki. Ezen a szinten erősebb érdek a megegyezés, mint a pártpolitika csúcsain: a településeken ebben a ciklusban kellenek az eredmények, akkor is, ha Orbán szíve szerint nem tenne le a kormány-buktatásról. De ha a kormány kitart amellett, amivel Lamperth Mónika ama kiszivárgott, és talán nem egészen komolyan gondolt beszédében vigasztalta az MSZP választmányának tagjait (hogy nem fog itt a Fidesz pénzt osztani), akkor új, az eddigieknél is pusztítóbb helyi frontok nyílnak. Végletekig megosztott, hiszterizált társadalommal pedig nem lehet versenyképes növekedési pályára állni.

Mostanában folyik - az országos események miatt a nyilvánosság szinte teljes érdektelensége mellett - a regionális operatív programok társadalmi vitája. A vízágyúkhoz, álarcos kődobálókhoz, rendőrfalanxokhoz képest unalmasnak tűnő, de sokkal fontosabb kérdésekről: térségek megközelíthetőségéről, utakról, hidakról; emberek átképzéséről, ma csak korlátozottan fejlődőképes kis- és középvállalatok beszállítói hálózatokba történő szervezéséről. Fejlesztési pólusok és városhálózatok kapcsolatáról. Arról, hogy kevesebb, de az uniós támogatás felhasználására bizonyosan képes nagyprojekt valósuljon-e meg, vagy jóval több kisebb, vállalva a kockázatot, hogy a több között több lesz a sikertelen próbálkozás. Arról, hogy milyen arányban részesüljenek a támogatásból a tudásközpontok mellett felálló, a tudományos eredmények gazdasági hasznosítását célzó ultramodern vállalkozások, és milyen arányhoz jussanak a térség mezőgazdasági adottságaira építő, hagyományos vállalkozási formák.

Csongrád megye új, ellenzéki többségű közgyűlésének a politikában eddig ismeretlen, gazdasági szakértő elnök asszonya például azzal a gesztussal kezdte működését, hogy tanácskozni hívta a kistérségek vezetőit - pártállásra való tekintet nélkül. A Csongrád Megyei Kereskedelmi és Iparkamara rendezvényén a minap arról tanácskoztak, hogy a dél-alföldi régió 2007 és 2013 között csak a határon átnyúló együttműködésekre 450 millió eurót kaphat, ha kitalálja, hogyan lehet mindezt a határtérségek felzárkóztatására felhasználni.

Annak példái, hogy valójában miről kellene szólnia ennek a kormányzati ciklusnak, tovább sorolhatók. Ezek jól láthatók, ha távolabbra tekintünk a könnygázgránátok füstjénél. Innen nézve a dilemma elég egyszerű: vagy marad a kíméletlen hatalmi harc, a végletekig megosztva, gyűlölködésre késztetve a társadalmat, hosszú időre eljátszva a felzárkózás történelmi esélyét, vagy ez a két ember képes felülemelkedni saját konfrontatív személyiségén, és visszahátrálni a stratégiai kompromisszumok és a versengő taktikai alternatívák rég elhagyott ösvényére. A megegyezés alapja viszonylag egyszerű lehet: a Fidesz lemond az utcai kormánybuktatás erőltetéséről és hagyja a kormányt kormányozni, a kormány pedig érdemben egyeztet az ellenzékkel a nemzeti fejlesztési terv projektjeiről. Nem rekeszti ki sem az ellenzéki vezetésű településeket a források elnyeréséből, sem a Fideszhez közelebb álló gazdasági csoportokat a megbízások megszerzéséből. A Fidesz viszonzásul együttműködik a költség-vetési egyensúly helyreállításában, a reform törvényi kereteinek megalkotásában, a kormány pedig nem villámháborúval legázolandó ellenségnek, ha-nem partnernek tekinti a reformok által hátrányosan érintett foglalkozási csoportokat.

Lehet, hogy mindez naivitásnak, a realitásoktól elrugaszkodott hiú reménykedésnek látszik. Sőt lehet, hogy annak is bizonyul. Hiszen a retorikai küzdelem nem enyhült, a kormánybuktató szándék pedig a Fidesz "hétigenes" népszavazási kezdeményezésével kormányprogram-buktató szándékká változott. Akárhogyan dönt is majd a költségvetési kiigazítást erőteljesen érintő kérdésekről az Alkotmánybíróság, s ha lesz referendum, akkor a lakosság körében ez a téma hoszszú ideig napirenden marad. Van esély arra, hogy a referendum megbontja a kormányprogramot. Ha viszont a költségvetési egyensúly nem javul, a konvergenciaprogram nem teljesül maradéktalanul, akkor kétségessé válhat az uniós támogatások sorsa. Annyira rossz lesz nemcsak a kormánykoalíciónak, hanem az országnak is, hogy az már a Fidesznek sem lehet jó.

Nem véletlenül figyeltek fel sokan arra, hogy Varga Mihály, a Fidesz alelnöke egy tévéműsorban kilátásba helyezte: érdemi tárgyalások esetén esetleg felfüggesztenék a népszavazási kezdeményezést. Sok mindent lehet erről gondolni. Lehet, hogy nem is gondolta komolyan. Lehet, hogy ő komolyan gondolná, mert elképzeli, milyen lenne pénzügyminiszternek lenni a hét igen győzelme után. De nem Varga dönt a Fideszben, aki meg dönt, az egészen mást mond.

Lehet a kiegyezési hajlandóság puszta kommunikációs blöff: mondjuk azt, amit sokan szeretnének hallani, de támasszunk olyan feltételeket, hogy az ajánlatunkat ne lehessen elfogadni. Mi békülnénk, de a másik nem hajlandó. A másik oldalról meg azt lehet gondolni: a kisujjunkat esetleg adnánk, de ha azt megkapják, rögtön az egész kezünk kellene. Az eddig történtek fényében minden gyanakvás lehet jogos, mégis úgy gondolom: a tényleges szándékokon múlik minden. Nem akarásnak nyögés a vége. De ha valaki valóban meg akar egyezni - abban, amiben lehet -, akkor ezt a szándékot nem lehet tartósan félreérteni. Ha kimennek a piacra és elkezdenek alkudni, akkor pillanatokon belül kiderül: akar-e üzletet a másik. Ha tesz lényeges engedményeket, akkor megegyezni akar. Ha nem, akkor diktálni.

Az egyelőre fel nem mérhető károkat okozott héthetes háború legfőbb tanulsága végtelenül egyszerű: egyik félnek sem sikerült politikai értelemben megsemmisítenie a másikat. Hát akkor megérte? És megérné így folytatni tovább?

Képalá