Eötvös József példája talán a legjobb bizonyíték arra, hogy mekkora csoda a regényírás. Mert ha a kezünkbe vesszük a könyveit, és elolvassuk a Kartauzit, vagy A falu jegyzőjét, vagy a Magyarország 1514-ben-t, akkor sokkal pontosabban megértjük azt, hogy ki volt Eötvös József, mint ha a róla szóló monográfiákból próbálnánk megtudni ugyanezt.

Persze életrajzának tényadataiból is kikerekedhetne egy regény: lehetne beszélni a családi örökségéről és a német hagyományról, és arról, hogy a reformkor másik irodalmi óriásához, Toldy Ferenchez hasonlóan ő is csak tizenévesen tanul meg rendesen magyarul; lehetne elemezni politikai főműve, az iskolát minden gyerek számára kötelezővé tevő közoktatási törvény jelentőségét; el lehetne mondani róla, hogy ő volt az egyetlen olyan miniszter, aki a negyvennyolcas forradalmi kormányban és a kiegyezés kormányában is tisztséget viselt; és aztán, végül, a jobbról és balról egyformán támadott európai gondolkodású, a támadásokba lassan belerokkanó reformer alakja szépen ki is kerekítené ezt az Eötvös József-képet - de regényeinek élő és lélegző szövege nélkül csak egy újabb arcot látnánk a nemzeti panteonból, egy lassan zöldülő bronzba öntött, kissé rideg, szakállas arcot, és sosem tudhatnánk meg igazán, hogyan is gondolkozott.

Igen, biztos vannak naplók, meg vannak levelek, és a politikai beszédek is elolvashatók, de nekem egy regény sokkal többet jelent, mint mondjuk egy válogatott levelezés. Amúgy is elég rendkívüli dolog az, hogy egy korszakos jelentőségű és minden szempontból nagyformátumú politikus úgy legyen kiváló regényíró, hogy írói életműve éppolyan átpolitizált, mint politikai munkássága, ám könyvei mégsem avulnak. És A falu jegyzője az a fajta enciklopédikus igénnyel megírt könyv, amelyet szinte bárhol felüthetünk: mindenhol lehetőségünk nyílik a szerzővel való együttgondolkodásra és a világirodalmon keresztül történő értelmezésre. Én különösen a fejezetek elején álló elmélkedéseket szeretem, meg azt, ahogyan az elmélet történetbe fordul át és viszont, és azt, ahogy Eötvös néha ki-kiszól a szövegből, és komótos párbeszédre hív - olyanra, ahol az olvasás a kérdés is és egyben a válasz is, miközben a szöveg magára a regényre és a regényírás tényére is reflektál, méghozzá úgy, hogy akár azt is érezhetem: elenyészett a kétszáz éves távolság.

Egyik versében arról ír, hogy nem szeretne síremléket meg szobrot magának, hanem az lenne számára a legnagyobb elégtétel, ha eszméi győznének és megvalósulnának. Hogy ez megtörtént-e valóban, vitatható, és nem tárgya ennek a rövid kis írásnak. De Eötvös, reménykedő optimizmusa ellenére, volt annyira érzékenyen pesszimista, hogy regényeivel saját maga gondoskodjon arról, hogy az eszméi működés közben maradjanak fenn, tehát nem puszta gondolatként, hanem úgy, hogy politikai és erkölcsfilozófiája, egész gondolkodásrendszere mindenki számára közvetlenül elsajátítható és megélhető legyen művei olvasása közben. Nem kell a történészek másodlagos konstrukcióira hagyatkoznunk, egyenesen nekünk mondja el újra és újra, hogy hogyan, miről és miért gondolkodott - és nemcsak ezt, hanem azt is, hogy hogyan látott, s mindebből azt is kiérezhetjük, hogy hogyan érzékelt, értékelt és érzett. Egészen közel kerülhetünk hozzá, keresztül az időkön, és nemcsak őt érthetjük meg, hanem a korát is - láthatjuk és átélhetjük, mi is volt igazából a reformkor. Erre pedig csakis a regények képesek. Eötvös József nem bízott másokban, maga állított emléket saját magának, méghozzá olyat, amelyben egész élete és kora benne van.

Baráth Dávid ex librise