Vagyis elmondható, de minek. Az akár biztatónak is nevezhető első két perc után a zenekar úgy játszott, mintha a Titanicon lenne, de már az elsüllyedés után, bugyogás, brummogás, aztán valaki még néha feljött a víz felszínére, hogy megfújja hangszerét, aztán mindent megint elnyelt a tengerár. Rettenetes volt kicsiben és nagyban, roszszak a szólamok teljesítményei, de valószínűtlenül elhibázottak a hangzásarányok, és maga a mű sem tudott felépülni, hiszen olyan hamar kezdtek el teljes erőből játszani a zenekari izompacsirták, hogy már tovább nem tudták fokozni a hangerőt, legfeljebb a karmester, Hollerung Gábor ugrándozott kicsit aktívabban, vizuális pótszerként.

Nem nagy tragédia, nem az első elhibázott Les Préludes az ember életében, és valami azt súgja, nem is az utolsó. Az viszont máris kellemes feszültséggel töltötte el az embert, hogy hogyan lesz ebből Bartók 3. zongoraverseny. Jön Kocsis Zoltán, de azért ez a mű társasjáték, ráadásul a szólista maga is karmester, kibírja-e idegbaj nélkül, ami körülötte történik. És vajon mi kibírjuk-e idegbaj nélkül, ha a zongora kérdéseire elmaradnak a válaszok, a szólista által megszólaltatott korálra nyekergő trombita válaszol, a zenekar pedig kizárólag azon mesterkedik, hogyan húzza visz-sza a szürkeségbe az előadást?

Az embernek könnyen rááll a keze arra a fordulatra, hogy Kocsis Zoltán az egyetlen lehetséges megoldást választotta, hogy legalább a szürkeségtől megvédje a művet, de igazából ez a megoldás nem az egyetlen, hanem nem létező, és csak ő tudta megvalósítani: eljátszotta egyedül a művet. Iszonyatos elánnal és döbbenetes hangerővel végigjátszotta a szólamát, egyszerűen nem adva lehetőséget a zenekarnak, hogy közbeszóljon. Az első pillanattól fogva dübörgött a zene, a zenekar kétségbeesetten próbált a szólista után nyargalni, de soha nem érte utol, még a legkarakteresebb zenekari részeknél is csak azt lehetett hallani, hogy valami színeződik, valakik még vannak ott a pódiumon az ősz üstökű mögött is, bár hogy minek, azt most ne feszegessük. Az elfogulatlan hallgató nem is tehet mást, mint még arra ügyel, hogy ájulás közben ne nyomja agyon a szomszédját, elrebeg egy brávót, és kileheli a lelkét.

Aztán ha magához tér, elkezdi gyötörni a kétely: mi volt ez? Mert hogy nem Bartók 3. zongoraversenye, az biztos. Hogy nem az a mű, amelyet Bartók könnyű kezű zongorista hitvesének írt, hogy nem az elegancia és a mélység, közérthetőség és kifinomultság ritkán tapasztalható elegye, az egyértelmű. Az a Kocsis Zoltán, aki mindig a szerzőre hivatkozik, akinek az interpretációi egyfelől ösztönösek, önmagukat magyarázók, másfelől viszont józan érvekkel mindig megalapozottak, most mit mondana, ha magát hallaná? Hogy ez volt a kisebbik rossz? Hogy még mindig jobb, vagy Bartókhoz közelibb egy kompromisszumok nélküli, lenyűgöző rohanás, mint belesétálni a Hollerung-csapdába, és laposan, kifejezéstelenül, unalmasan tönkretenni a műben mindazt, amiért szeretjük? De vajon tényleg jobb?

Tulajdonképpen ezt akarom kérdezni. Hogy meddig értelmes a megalkuvás. Meddig hasznos? Ha ilyenek a körülmények, akkor mit tesz a felelős muzsikus? Köszöni, de inkább nem? Vagy kihozza azt a helyzetből, amit lehet? Elő lehet-e adni Bartók 3. zongoraverse-nyét a konyhában, fakanalakkal vert, vízzel teli üvegpoharakon, fedők és hokedlik kíséretével, vagy a legjobbnak csak a legjobb az elég jó? Sznobok legyünk vagy szabadok?

(A Dohnányi Zenekar hangversenye. Vezényelt Hollerung Gábor. Zeneakadémia)