– Azt nyilatkozta egyszer, hogy a western a modern film alapja. Ezt nem igazán értem.
– Nagyra tartom a westernt, mint műfajt. Különösen John Ford műveit kedvelem, egyedi stílusa van. Ahogy a fénnyel meg az árnyékkal játszik, majdnem olyan, mintha valami film noir lenne. A közelik, amelyeket használ… Nem is értem, miért nem ismeri el a filmtörténet őt, mint radikális újítót. Vizuális zseni volt.
– A western pont arról híres, hogy nem lehet megújítani, mert akkor már nem lenne western.
– A western, mint mitológia, alapköve az amerikai kultúrának. Sőt, magának az észak-amerikai polgári identitásnak is. Pontosan úgy viselkednek ma is az emberek, mintha még a vadnyugaton lennének. Mindenki rendelkezik valamilyen fegyverrel, amit el is süt azzal a hittel és meggyőződéssel, hogy a családját védi. Ez a történetünk romantikája. Megkockáztatom, hogy a filmek és a média hatásai miatt ma már nagyobb mítosz övezi a fegyvereket, mint anno. Ezt a képet a világ többi részén is megalkotják: az elnökünket például cowboy-nak hívják, és ez még szerencsésebb becenév.
– Ez is csupa ellentmondás volt!
– Legfeljebb részben. De ez is jellemzője az emberi civilizációnak. A régi világ mégis csak elmúlt, egyik legújabb filmem, a Down in the Walley pont arról a képtelenségről szól, hogy egy pasi belovagol a városba, és egy pisztollyal megpróbál rendet rakni. A mai demokrácia, vagy ahogy emlegetjük, a szabad ország fenntartásához egy jól szervezett fegyveres erő szükségeltetik.
– Mint liberális gondolkodó és művész, nem gondolja kicsit összeegyeztethetetlennek, hogy ebben a filmben tulajdonképpen a legkonzervatívabb értékeket védi?
– Ez egy nagyon komplikált kérdés egy amerikai számára. A testvérem Idaho egyik legkonzervatívabb részén él, igazi fundamentalista. Elutasít bármiféle gazdasági újítást, reformokat, csak azt hajtogatja, hogy az „én földem, én földem”. Bár nagyon szeretem Davidet, nevetségesen makacsnak tartom. Például azt is, ahogy a fantáziát megítéli. Elképzelni dolgokat abszolút pozitív, a kreativitás számos problémát megold, szerinte csak kárt okoz, és gátakat szab.
– Több filmje központjában az erőszak áll: Amerikai história X, vagy a Harcosok Klubja. Miért vonzzák ezek
a szerepek?
– Gondoljon csak bele. A Harcosok Klubjában egyetlen ember hal meg, a Mátrixban mennyi is? Több ezer? Méghozzá következmények nélkül? Az ilyen filmek sokkal többet ártanak, mint egy olyan mű, amely tulajdonképpen egy tesztje az emberi természetnek. Ha valamit – ha ragaszkodik hozzá, hívjuk erőszaknak – darabjaira szedünk, hogy megvizsgáljuk, közelébe sem jön azoknak a moziknak, amelyekben romanticizálják az erőszakot. A miért kérdés feszegetése nem értelmetlen. Sosem látott engem ilyen szerepben. Nem is fog.
– Az említett mozikban a figurája nem tud azonosulni önmagával és a durvasággal, amiért rajong. Mintha Robert de Niro is valami ilyet játszana el a Taxisofőrben.
– Érdekes, nem most hallom először ezt a párhuzamot. Hasonló momentumok vannak a két filmben. Különös jelenetek. Például a híres tükörjáték. Egy elveszett karakter egy speciális környezetben. Az értékek, amiket képviselnek, már nem léteznek. A Taxisofőrben is rejtőzik egy apró utalás, hogy vietnami veteránról van szó. Innen ered a feszültség. Poszttraumatikus világban élünk, ahol saját rémálmaink rabja vagyunk. Ma már persze nem a háború traumája üldöz minket, hanem a terrorizmusé.
– Akkor ezek szerint a Taxisofőr filmtörténeti alapmű.
– Generációs teljesítmény, sikerült nekik a dolgok mögé nézni. Senki sem merészkedett addig olyan mélyre. Ki mert volna Travis Bickle-ből főszereplőt kreálni? Őrült, extrém, brutális, maszkulin és annyira kristálytiszta kreálmány, hogy a filmtörténetben azóta sem sikerült ilyen archetípusi mélységben megalkotni a pszichopatát. Kifáraszt, elszívja az energiádat ez a mozi. Ezzel a film megelőzte a korát legalább egy évtizeddel. Évekkel később ismerték csak el. De ha ma beültetném a kritikusokat rá, mint egy ismeretlen filmre, mindenki azt írná, hogy hosszú.
– Akkor abban azért megegyezhetünk, hogy sosem fog széplelkű legényeket alakítani?
– Színészként keresem az antihősöket, mert igazi tragédia ezekben a szerepekben rejlik. Ezeket fel kell tudni dolgozni. Emberpróbáló feladat, aminek nem kisebb a tétje, hogy szembenézz a társadalommal.
Cannes–Budapest, 2006. október