Csak az unokáknak mesélnek
Öt óra előtt néhány perccel ősz hajú hölgyek és urak fordulnak be a Páva utcába. Vannak, akik egy iskolába jártak, mások együtt bujkáltak a vészkorszak idején. A klub tagsága egyre fogy, a többség 80 fölött jár már. - Mit is mondjak magamról? Szüleimet '44-ben elvitték, azóta nem láttam őket - mutatkozik be egy hölgy, aki most jár itt először...
A vetítőteremben már mindenhol ülnek, amikor két srác tűnik fel, a ma esti dokumentumfilmek alkotói. Schuster Richárd tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós szakán, S. Takács András az idén kezdett ugyanitt. Az est házigazdája, Pécsi Katalin lekapcsolja a lámpákat, kezdődik az első film.
S. Takács Múltba nézők című opusa egy évtizedek óta Londonban élő idős házaspárról szól, akik visszatérnek ifjúkoruk helyszínére, Budapestre. A férj híres őse sírját keresi (dédapja 109 évesen az utolsó 1848-as honvédként halt meg), a feleség hajdani iskolájába megy (találkozik az őt 1944-ben elrejtő tanár leszármazottaival), ellátogat a varrodába, ahol hónapokig bujkált, míg rátörtek a nyilasok... "Kergetjük a múltat" - mondja a férj a temetőben. Erről szól az egész film. Drámaian és nemegyszer megrázóan a múlttal való találkozásról mesél. (A film rendezőjét "régóta" izgatja a téma, három éve interjúkötete jelent meg Találkozás egy fiatalemberrel címmel, Karinthy Frigyes nyomán beszélgetett hírességekkel, eljátszva a fiatalember szerepét.)
Schuster Richárd Babszi című filmjének címszereplője energikus, magával ragadó idős hölgy. Eleinte azon tűnődik, szabad-e elmesélnie a történetet. Azután színes rajzokkal teli leveleket vesz elő, amelyeket szerelmétől kapott. Fotókat mutat róla. Báli ruhát vesz elő. Megkeresi a báltermet, ahol először felkérte táncolni. 1937-ben. A Nyugati pályaudvar peronján elmeséli, vőlegénye munkaszolgálatba ment. Mutatja a bori táborból küldött leveleket. Meglátogat egy bori túlélőt, aki elmeséli, miért kellett meghalnia a vőlegényének: elkapták egy levelét, amelyben az egyik főtisztnek malacfejet rajzolt az egyébként grafikusként viszonylag kedvező helyzetben lévő férfi... "Azt a levelet nekem írta" - mondja erre Babszi. Ebben a filmben már a drámáé a főszerep, kevésbé szól a drámához való viszonyról. Mindkét alkotás után nehéz megszólalni.
- Hogyan találták meg a filmek szereplőit? - töri meg a csendet a házigazda.
- Egyik szünetben mesélte a történelemtanárom - kezdi S. Takács -, hogy egy távoli rokona idejárt iskolába 60 évvel ezelőtt, és most újra eljön...
- Diplomafilmet kellett csinálnom - mondja Schuster. - Egyetemi vizsgafilmvetítésen ott volt az egyik operatőr srác nagymamája. Három lépéséből láttam, rendkívüli figura. Írtam a fiúnak egy SMS-t: nincs-e egy jó története a nagymamának?
A két filmes együtt éppen hogy 40 éves (mindkettő édesanyja eljött megnézni "kisfia" művét). - Érdekes, hogy nekik megnyíltak ezek az emberek - veti fel valaki a nézők közül.
- Azt, ami akkor történt - válaszol a mellette ülő túlélő -, sosem meséltem el a gyerekeimnek. Az unokáimnak viszont igen. Számukra már nem teher, hanem a múlt. Történelem vagy inkább családtörténet, de semmiképpen sem a jelen tragédiája - mondja. - Ezért lehet velük beszélni róla.
