Nálunk a jobboldal tette ezt a miniszterelnököt "leleplező hangfelvétel" hatására. Egyetlen befolyásos sajtóorgánum sem akad a baloldalon, amely határozottan szembehelyezkedne a kormányzati intézkedésekkel. A korábban oly hangos "kritikai értelmiség" pedig (tán TGM és Szalai Erzsébet kivételével) mintha ideológiai alapvetéssé változtatta volna, hogy Feri Blairnek (ahogy a nemzetközi baloldali sajtó "gúnyosabb fele" nevezi a magyar miniszterelnököt) nincs alternatívája. Ez a kapituláció belpolitikailag persze védhetőnek látszik - hiszen a jobboldal hatalomra kerülésével végképp minden esély elvész a baloldali-demokratikus szempontokat is figyelembe vevő politikára. Tágabb összefüggéseit tekintve azonban védhetetlen. Nem számol ugyanis az európai politikai szintéren megjelenő új populista jelenségekkel, amelyek már nem küszöbölhetők ki a Haider és Le Pen ellen kipróbált receptekkel - sőt azok alkalmazása még tovább súlyosbíthatja a helyzetet.

Az új jobboldali-populista előretörés alapja: az Európai Unió "globális" (nemzetek feletti) jellegének és a "globalizáció" egyes negatív jelenségeinek összemosása. A tagállamok jelentős része szenved a globalizáció kritikusai által az unalomig bírált jelenségektől. 17 millió munkanélküli él az EU tagországaiban, s átlagosan a lakosság 15-16 százaléka a szegénységi küszöb alatt tengődik. A munkahelyek biztonsága és az azt szavatoló rendszer felrobbant. Egy friss felmérés szerint például Olaszországban a munkahelyek 70 százaléka ingatag.

Ebben a helyzetben könnyen megfogalmazható a nemzetek felett álló, a gazdasági érdekeket előtérbe helyező unió "kiegészítésének" követelése. Hogyan lehetne Brüsszel több mint a globalizáció "parancsainak" végrehajtója, ha (bizonyos szemszögből nézve helyesen) megmásíthatatlan doktrínaként kezeli mindazt, amit a nemzet feletti világrendben gyűlölünk? - teszi fel a kérdést a populista jobboldal szerte a kontinensen. Nem kellene egy nemzeti kontrollt, egy szociális ellensúlyt is beiktatni? Erre bizony nehéz a társadalmak elesettjei számára hiteles, tagadó választ adni. Hiszen - ahogyan az aggodalom hatására életre hívott Európai Baloldali Párt munkabizottsága megfogalmazza - az EU-t ténylegesen olyan összehangolt politikai döntések határozzák meg, amelyek célja a szociális jogok megnyirbálása, a globalizáció valamennyi hatásának és játékszabályának rázúdítása a társadalomra a nagyobb hatékonyság érdekében. Az EU-t a versenyképesség és a közös piac megteremtése mozgatja, annak a dogmának mindenáron való fenntartásával, miszerint a gazdaság elsődleges célja a profit maximalizálása.

Az új populista jobboldal vitalitásának kulcsa, hogy egyesíteni tudja a hagyományos "jobboldali-konzervatív" és a korábbi "baloldali-szociáldemokrata" témákat, s ezzel olyan választói csoportokat is elérhetnek, amelyeket korábban soha. A "neoliberális Európával" éppen úgy szalonképesen is szembeállítható a "nemzeti alapú szociális biztonság" programja, mint ahogyan korábban az amerikanizmus, a szabadosság vagy a vallási pluralizmus ellenzéséhez sem volt szükség konkrétan az USA, a homoszexuálisok, a zsidó vagy az iszlám vallás elleni fellépésre. Az új populista jobboldal (esetenként bizony néhány hagyományos, nagy párt is) egyszerűen meglovagolja nemzeti szinten az EU és a globális történések ellen felhalmozódó érzelmeket - azután belesimul az európai main stream politikába -, odahaza kiszámíthatatlan mellékhatásokat és felfordulást hagyva persze.

Magyarországon a Fidesz kimondottan sikeresen állt irányba az "új idők szelére" - még ha el is vesztette a parlamenti választásokat. A kampány idején az egyetlen jelentős politikai erő volt, amely felemelte szavát az ellen, hogy az ország a nemzetközi tőke játékszerévé váljék. A globalizációs tematika - a túlzottan elkényeztetett multik, a szándékosan leszorított bérek, a háttérbe kényszerített hazai kisvállalkozók, a nemzetközi munkaerő-áramlás igazságtalanságai - tartósan jelen van a politikai diskurzusban, és a Fideszhez kötődik. A "cselekedj lokálisan, gondolkozz globálisan" elve nálunk a "nemzeti antiglobalizmus" formájában dívik - amely magába olvasztja a rendszerváltás antikommunista jelszavait is.

Kialakult az a politikai felállás, amitől oly sok uniós országban tartanak a baloldaliak és a liberálisok. A globális folyamatok megítélése politikai törésvonallá vált - ám nem a balliberális (antikapitalista-szocdem) oldalon belül, hanem a "bal-" és a "jobboldal" között. Túl könnyen változtatható Gyurcsány a gyökértelen globális tőke, a kozmopolita médiaelitek érdekeit szolgáló elvtelen és szervilis politikusi osztály szimbolikus alakjává - és akinek ez nem tetszik, annak csak Orbán marad. Egy milliókat megmozgató, antitotalitárius, globalizációkritikai, civilalapú, baloldali jelszavakat zászlajára tűző, radikális és mozgalmi politika - amely az egyetlen esélyes kihívónak látszik az önmagát bebetonozó hatalmi gépezettel és politikai-társadalmi viszonyokkal szemben. Ebben a helyzetben a (radikális) jobboldalnak adatik a kritika sikerre ítélt pozíciója, míg a koalíciónak (erre válaszul) a status quo egyre elhivatottabb (feltétlen) védelmezése jut, ami kétségkívül reménytelen vállalkozás.

Ez a tendencia nem valami biztató - különösen annak fényében, hogy Gyurcsány Ferenc nyíltan vállalja "tőkés", "globális", "neoliberális-harmadikutas", "nyugatias" szimpátiáit - ráadásul folyamatosan borzolja ellenlábasai idegeit. A magyar balliberális oldal belesétált abba a csapdába, amire számtalan elemző felhívta a figyelmet Európa-szerte. Ha tiltakoznak Gyurcsány ellen, hatalomra segíthetik Orbánt és segédcsapatait. Ha nem, akkor tovább erősíthetik azt a "neoliberális világszellemet", amely az új jobboldali populizmust táplálja. Bénító slamasztika.

A radikális szembeszegülést elmulasztó baloldaliak és szociálliberálisok semmivel sem követnek el kisebb hibát, mint a "kritikai potenciál" megőrzése érdekében magát a Honfoglalás 2000 nevű soviniszta szervezet karjaiba vető Thürmer Gyula. Lehet, hogy még nagyobbat is: az új populizmus legyőzésének esélyével egyetemben a globális baloldal esélyeit áldozzák fel. A Fidesz lenyúlta (ha nem vigyázunk, végleg) a globalizáció kritikusainak és a hagyományos baloldalnak a témáit, hogy saját hasznára fordítsa a kritika, a radikalizmus, az emancipáció, az alternativitás stb. energiáit - ám az MSZP sem bánt különbül "radikális baloldali" és antikapitalista öndefinícióinkkal, jelképeinkkel, címkéinkkel.

A gátlástalanul "hazug" marketingguruknak, a dőzsölő luxusesküvőket tartó kormányzati politikusoknak, a gazdasági-piaci szempontokat privilegizáló gondolkodásmódnak, a posztkommunista nosztalgiának, a "Nyugattal" szembeni szolgai engedelmességnek, a Che Guevara-pólóban feszítő tandíjpárti FIB-eseknek és az elitekkel való összefonódásnak (a bankár-menedzser kormánynak) persze nem sok keresnivalója van a "baloldali", a "szocialista" öndefiníció körül. Aki ezt mégis "legitimálja", hallgatásával elősegíti az "Európai baloldal" politikai eszközrendszerének átjátszását a legfőbb riválisnak, a Blair és Bush nevével fémjelzett politikai irányzatnak. Ez pedig végzetesen veszélyes, mert egy ilyen "kifosztás" után szinte lehetetlen (lesz) olyan politikai erő létrehozása, amely külsőségeiben és programjában "kompatibilis" az EU baloldalán kialakult konszenzus szervezeteivel. Amely a populista jobboldal legyőzésének egyetlen esélyét nem a globális kapitalizmushoz való alkalmazkodásban és az amerikai szuperbirodalom melletti kiállásban látja, hanem egy autonóm rendszerkritikai, szakszervezetpárti és EU-reformer mozgalom megerősödésében.

Ebben az esetben évtizednyi ideig is maradhat a jobboldali populizmusnak oly kedves képlet - amely állandósíthatja az '56-os évfordulón kialakult "gumilövedékes polgárháború" állapotát: Ha "haladónak" lenni nálunk a "kórházgyilkos" Kókát és az "egyetemgyilkos" Hillert jelenti, akkor biztosan nem kérnek belőle sokan. Ha Gyurcsány "antifasiszta", és megveregeti a Marx Károly Társaság buksiját kiállásukért a Ságvári-ügyben, akkor inkább védjék meg a nácik a vasútvonalakat, a tömegközlekedés kedvezményeit, a munkahelyeket - gondolhatják megint mások. Ha a szocialista "vadkapitalista", a demokratikus "hazug", a radikális pedig "népnyúzó", akkor e szavak hitele bizony gyorsan semmivé foszlik - akkor mit sem ér a posztkommunisták híres-nevezetes "köztársasága". Ha a "vörös" szín a politikában is veszélyt jelez, akkor inkább jöjjön a narancssárga. Az úgynevezett "demokratikus erők" hiába bújnak a rettegő középosztály és a karhatalom véd- és dacszövetsége mögé, ameddig a randalírozók joggal képzelhetik magukat "a népnek".

Gyurcsány lehetséges és egykori baloldali-liberális bírálói idehaza eközben dupla vagy semmi taktikára kényszerültek. Csendben drukkolnak most, hogy a miniszterelnököt a következő választásokon ne söpörje el a népharag. Az övék a megalkuvó reménykedés marad - az elfogadhatatlan elvek nevében cselekvő ellenfél sikerében az elviselhetetlennek vélt ellenségével szemben. Lelkük rajta.

A szerző politológus