Minél vastagabb egy könyv, annál nagyobb az esélye annak, hogy a címe az legyen: a valami valamije. Megkockáztatom, A falu jegyzője talán a legkevésbé ígéretes a fenti összetételt választó címlehetőségek közül. Egy regénybe kaland kell, és hát ugyan milyen kalandokat ígér ez a két szó? Semmilyeneket. Ugyan mért is vennénk a kezünkbe, amikor olyan, ezt a címsémát sokkal ígéretesebben kiaknázó köteteket vehetnék le mellőle, mint a Monte Cristo grófja vagy a Janicsárok végnapjai? És ha már itt tartunk, mennyivel jobb cím például az, hogy A helység kalapácsa!

Ezért aztán A falu jegyzőjét nem is olvassa már senki, a középiskolai tananyagnak sem része, ez a cím csak port ígér, egy ilyen könyvben nem lehet izgalmas cselekmény, egy ilyen cím mögött nem lehet más, csakis a merő unalom.

Pedig egyáltalán nem ez a helyzet: van a könyvben kaland, legalább annyi, mint a Monte Cristóban, de lehet, hogy még több is. Zsiványok, tűzharc, ostrom, statárium és szöktetés, merénylet, lopás, sebesülés, mindenféle intrika, ármány és szerelem, a cselekménytartalmat tehát nem lehet számon kérni a könyvön. De akkor mért ilyen a cím? Mért ilyen semmitmondó?

Talán azért, mert Eötvös nem akar zsákbamacskát árulni. Cselekmény kell, de ha már van, akkor illik úriember módjára jelezni a címben, hogy nem ez lesz a lényeg. Nem, itt a faluról lesz inkább szó, a Magyarország nevű faluról, amit aztán a jegyzője, Eötvös József lejegyez, szép, kacifántosan épített, ravasz körmondatokban elveri rajta a port, olyan alaposan, amennyire csak tudja, és mindezt egyáltalán nem sietősen teszi, inkább úgy, mintha pipázgatna, és közben metsző iróniával mutatja meg, hogy milyen poros az ízlés, és milyen portól csikorgó az intézményrendszer, és mennyire poros is ez a Porvár ott Taksony megyében, ami igazából nem más, mint az egész magyar vidék.

De ezekben az ütésekben nem érezni a haragot. A gúny metsző, de mégis szeretetteljes, Eötvös élvezi, amit csinál, és hiába metsző a pillantása, mégis élvezettel nézelődik, sőt dorgálni is szeretettel dorgál. Közben nagyon szépen használja ki a regényírói pozíció előnyeit, ki-kiszól a szövegből, elbeszélget velünk, kedélyesen mutatja meg, hogy mi is a regénye célja, egy pillanatig sem titkolja, hogy hogyan működik nála a fikció látszata - szatirikus éllel kétségbe vonja magát a regényt is. Sokszor láttunk ilyet, mondja, kár lenne részletezni - aztán felvázol egy papírmasé figurát, amely aztán valahogy mégis egyénivé változik, és megtelik élettel, az általánosságból induló körmondatok többnyire úgy fordulnak át konkrét példába, hogy nem azt érezzük, hogy csupán az elvek illusztrálása lenne a cél, hanem meglátjuk a figurák mozdulatait, azt, ahogyan a korgó hasú táblabírók ásítozva nézik az óráikat, és egyszerre érdekelni kezd a cselekmény is. Tudjuk persze, mi lesz a vége, de mégis kíváncsiak leszünk, megkerül-e, megszökik-e, megkapja-e. És itt kezdődik az igazi szellemi kaland, a sok bölcselkedő általánosításból lassan kibomlik a vidéki tisztújítás hatalmas tablóképpé komponált komédiája, amely egyszerre van tele elegáns viccekkel és vaskos tréfákkal, úgy, hogy a tragédiába torkolló kutyakomédia a végén odakerül valahová Mikszáth művei mellé, szeretett könyveink képzeltbeli polcán, és könnyen lehet, hogy többször le fogjuk onnan venni, mint például a Janicsárok végnapjait.

Pócs Péter ex librise