Ám az apa nem tudott mindig résen lenni: a 16 éves István és a 14 éves Gyula november 22-én menekülésre szánta el magát, amikor kiderült: Istvánt ki akarták hallgatni az iskolában, mert híre ment, hogy tagja volt a forradalmi bizottságnak. A fiúk egy osztálytársnál hagyták a táskájukat, felszerelkeztek egy fél vekni kenyérrel és egy csupor zsírral, és szüleik tudta nélkül Nyugatra szöktek. - A vonat tele volt, de Sopronban csak néhány embert tudtak feltartóztatni a katonák. Szaladtunk, amerre láttunk: a város egyébként kísértetiesen üres volt az éjszakai kijárási tilalom miatt. Somfalva felé menekültünk, a helyiek kalauzoltak a zöldhatáron át. Már a határ másik oldalán csatlakozott hozzánk egy fiatalember, aki egyedül élte túl a szökést: menyasszonyát és egész társaságát lelőtték. Nekünk szerencsénk volt, nem találkoztunk egy szem határőrrel sem.

Szász Gyuláék Amerikába vágytak, de később, a menekülttáborban lebeszélték őket az "őrült tervről": miből fognak élni, és hogyan fogják a szüleiek ilyen roppant távolságban meglátogatni őket? Győzött a józan ész, irány az NSZK. - A nyugatnémet állam mindent fizetett, az egyetemi taníttatásunkat is. Jogilag az NDK-s menekültekhez hasonló státust élveztünk, kezdettől nagy rokonszenv övezte a magyarokat.

A szülőknek a Szabad Európán keresztül próbáltak üzenni, de végül csak két hónappal később sikerült levelet eljuttatni hozzájuk: addig otthon teljes volt a bizonytalanság. A fiúk szökésének megvoltak a politikai következményei is: apjukat rögtön elbocsátották iskolaigazgatói állásából. A fejmosás ezúttal elmaradt, mert legközelebb csak nyolc év múlva találkoztak.

A Szász fivérek előbb egy német, majd a híres kastli magyar gimnáziumba kerültek, de a szigorú, bencés papokkal meggyűlt a bajuk. Hetente kétszer hagyhatták el az internátust, németekkel alig volt kapcsolatuk, és így félő volt, hogy soha nem fogják rendesen megtanulni a nyelvet. Pedig egyetemre akartak menni. Végül "dobbantottak", Szász Gyula Geisenheimben, egy magyar diákokból álló osztályban érettségizett. - A Nyugatra szökés alapvetően változtatta meg az életemet. Ha otthon maradok, valószínűleg elektrotechnikai pályára mentem volna, de a mainzi egyetem szélesebb lehetőségeket kínált: foglalkozhattam magfizikával, sőt még egy saját részecskegyorsítójuk is volt, így engem a fizika alapjai kezdtek érdekelni. Később átváltottam a folyadékkutatásra és ennek köszönhetem a kiváló kapcsolataimat a magyar tudósokkal. 1974-től már rendszeresen járhattam haza, senki sem firtatta a múltamat. Emlékszem, egyszer a Magyar Tudományos Akadémia november 7-i fogadásán még a szovjet katonai attasénak is bemutattak!

Nyugdíjazása után Szász Gyula egyre több időt tölt Magyarországon. Ennek ellenére ma sem tétlenkedik, olyannyira, hogy egy új elméletét csak lassan "emészti" a tudományos világ. Egy 140 méter magas brémai toronyban hajtotta végre kísérleteit, amelyek megkérdőjelezték a fizika egyik alaptézisét: Galilei szerint minden anyagnak ugyanakkora a nehézségi gyorsulása. Szász Gyula kísérlete szerint viszont a gyorsulási különbség egy 140 méteres toronyból leejtett tárgynál már tetemes, akár több tíz centiméter is lehet. Egész más gyorsulással esik a fém, az alumínium vagy a hidrogén. - A könyvem a múlt év végén jelent meg, a kollégáimnak tetszett az eredmény. A szaksajtó azonban óvatos. Brémában most külön állást hoztak létre, hogy ellenőrizzék az eredményeimet. "Az elméletem szerint a részecskéknek csak két elemi töltésük van: egy elektromos és egy gravitációs. Az atommagok között más vonzerő nincs " - mondja. (A helyzet a nemzetközi fizikustársadalom szerint ennél jóval bonyolultabb, több tényező egymásra hatása tartja össze az atommagokat. - A szerk.)

- Talán ha mégis az Egyesült Államokba mentem volna, ott komolyabban vennék a kutatásaimat. Németország a fizikában csak a második vonalban van, a kutatók folyamatosan azt figyelik, mi történik a tengerentúlon.

Szász Gyula pedig kivárja, hátha egyszer az amerikaiak is reagálnak a kísérleteire. Senki sem lehet próféta - még a választott hazájában sem.