„A Magyarországért Alapítvány kurátorai úgy határoztak, jeles bizottságot kérnek fel arra a célra, hogy együtt munkálkodva a Magyar Szellem Láthatatlan Múzeumát létrehozzák. A Magyar Örökség és Európa Egyesület által ezen szándék szellemében megerősített bizottság 2006. szeptember 30-án az MTA dísztermében kinyilvánítja, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc magyar örökség, amiről ezen oklevél bizonyságot tesz.”

De tud fájni egy 'is' hiánya. Is.

Nem irigylem Juhász Juditot, aki a fenti cirkalmas mondatokat a Magyar Örökség-díj átadóünnepségén a mikrofonba olvasta, ilyesmit komoly arccal kibírni: kunszt. No nem a forradalom örökség volta vonódik most kétségbe, dehogy, elviccelni sem szeretném a dolgot, hisz viszonylag termetes szabadságharc-portfoliónkban alighanem az 56-osé a legkitüntetettebb hely. Talán a legtisztább, biztosan a legfrissebb – az egyetlen, amely még igazán megélhető lehet, a tanúk által, főleg, akik köztünk vannak most is, és általában szívesen válaszolnak, ha kérdezünk.

Ami nem tetszik, az a „karótnyeltség”, hogy 56 kapcsán általában, az ötvenedik évforduló apropóján meg különösképp belemerevedünk az emelkedettségbe.  Pedig az örökség nem szükségszerűen valami nagyon patetikus dolog, ha mégis ezt akarjuk elhitetni, félő, hogy a nagy ünnepélyesség farvizén éppen a lényeg siklik el. A fülszöveg átveszi a mű és alkatrészeinek helyét. Hiszen hát a történelem, helyesebben egy-egy történelmi epizód, gondoljon bárki bármit, nem fekete, nem fehér, a történelmi esemény olyasmi lehet, akár egy nyúlfarknyi novella, amelyhez enciklopédiányi mennyiségű szél- és lábjegyzet fűzhető, folyamatosan alakul, sosincs kész. Mert nem is lehet kész sosem, ilyen az ő természete. Ilyenformán mikor lilába burkolódzik az éter, és komolyabbak akarunk lenni az influenzánál, valami félremegy. Hát még, ha jön Korbuly Péter, és felolvas egy Camus-szöveget 1976-ból, mert akkor már végképp nem értem, mit keresek a Kossuth Rádión vasárnap délután. (Camus-vel semmi baj amúgy. Ő aztán igazán nem tehet róla, hogy a díjátadókat nem neki találták ki, s hogy harmincéves szövegével ma valakik aktuálpolitizálni szeretnének valamint hogy az ilyen alkalmaknál kevésbé érdekfeszítő rádiós műfajt keresve sem.)

Szerencsére akadnak azért, ha nem is túl nagy számban, ellenpéldák is: A mi időnk című műsor keretében közvetített átadóünnepség előtt például minden rendben. A recept egyszerű: Osgyáni Csaba Tükörképek címmel sugárzott beszélgetéseinek, illetve monológfoszlányainak alanyai korabeli élményeikről mesélnek. Van köztük, aki részt vett a forradalomban, van viszont, aki egyéves volt csupán, s a szomszéd néni párnacihája megett élte végig az eseményeket, csak később, némely műalkotásokon keresztül lepte meg 56. A kérdés, hogy miért kellett a Szerelmesfilm hősének disszidálni. És a gyanú, hogy Darvas Iván nem csak egy piti köztörvényes. Osgyáni Csaba jól mondja: az ötvenes évek egyre szabadabb kritikájáról mindig 56 ugrott be, írói, forgatókönyvírói bravúr plusz kollektív psziché, ugye.

Ugyanezt a személyes vonalat viszi tovább az átadó után Csűrös Csilla portréja Nagy Gáspárról. Emlékek sorjáznak a korszakról, a költő által bejárt hosszú útról. A kérdező megpróbálja „csőbe húzni” a poétát a mostani, Kossuth téri események kapcsán, Nagy Gáspár viszont kitér ez elől. Talán tudja: a didaktikus fülszövegnél jobbak a gondos széljegyzetek, ha fel akarjuk idézni, mi történt, mikor „egy nap a ház rádőlt a cukrászdára.”

(Tükörképek; A mi időnk – Kossuth Rádió)