Az első csoportot talán a "kommunizmus sértettjeinek" nevezhetnénk. Ők a tradicionális középosztályi családok leszármazottai és örökösei, akik a kommunista párt uralmának áldozatai voltak, akiket megfosztottak vagyonuktól és javaiktól, akiket a perifériára szorítottak, megaláztak, és megfélemlítettek. Ezek a családok a szocializmus első húsz évében olyan sérelmeket szenvedtek el, amelyeket a családi legendáriumban generációról generációra őriznek tovább, s amelyeket azóta sem sikerült "megbocsátani". Annak ellenére sem, hogy a Kádár-rendszer utolsó húsz évében szorgalmas munkájuk, kitartásuk és a politikától való következetes távol maradásuk ("lemerülésük") következében sokat javult a helyzetük. Visszanyerték a korábban birtokolt értelmiségi és középosztályi egzisztenciákat és foglalkozási pozíciókat, az ezzel járó anyagi biztonsággal együtt. Sőt, a rendszerváltás után, a kárpótlások jóvoltából a családi javak egy részét is viszszakapták, persze nem azt és nem annyit, amennyit elvettek tőlük - nem beszélve a megaláztatásokról, szorongatásokról és megfélemlítésekről, amelyek következményeit (a tönkretett életeket) semmivel nem lehet már jóvátenni. Ezekben a családokban a "kommunisták gyűlölete" apáról fiúra öröklődik, és mára olyan előítéletté rögzült, hogy azokat az MSZP-seket is sújtja, akik már csak életkoruknál fogva sem lehettek a kommunista párt tagjai, s akiknek a szülei sem voltak azok. Miután a mai baloldali MSZP-t az MSZMP "jogutódjának" tekintik, az előítéletes gondolkodás nem enged semmiféle distinkciót. Mint ahogy számukra a racionális politikai érveknek sincs "érvényes" tartalmuk és hitelük: ha "balról jön", csak hazugság lehet, s akárki is a jobboldali "vezér", az ő szava mozgósító erő. Támogatójuk és ideológiai "mentsváruk" mindig is a velük együtt "üldözött" egyház volt, amely segítséget és támaszt nyújtott a "nehéz időkben". E csoport tagjai törvényt és tízparancsolatot tisztelő, "békésen tüntető" polgárok, de előítéleteik könnyen "gyűlöletté" fokozhatók, ha a politikai demagógia "kommunista vagyon jóvoltából, törvénytelen úton meggazdagodott, hazug politikust" állít céltáblaként eléjük.

A második ugyancsak elég népes, és az előzővel "rokonságban" (sőt átfedésben) lévő csoport a "magyarságukban sértetteké". Ők azok leszármazottai, vagy rokonai, akiket a "történelem viharai" (Trianon) a határon túlra kényszerítettek. Ők, vagy hozzátartozóik a szomszédos országok nacionalista politikája következtében, oktalanul és ártatlanul, magyarként váltak megvetett "kisebbséggé", s ekként szenvedtek el súlyos egzisztenciális és pszichés sérelmeket. E sérelmek ugyancsak generációkon át öröklődnek, s mivel a sérelmeket a szomszédos országok kommunista vezetőinek uralma alatt szenvedték el, s mivel a hazai kommunista vezetők nemcsak sérelmeikről, hanem létezésükről se nagyon vettek tudomást, a kommunista párt örököseivel szemben táplált ellenszenvük az előző csoportéhoz hasonlóan előítéletes és a racionális érvekkel szemben érzéketlen. A környező országokban a nehéz időkben a magyar kisebbségek legfőbb "mentsvára" és támasza ugyancsak az egyház volt, mely az ő esetükben is segített ápolni és megőrizni az elszenvedett sérelmek emlékeit. Előítéleteiket táplálta a "csalódottság" is, amikor a rendszerváltás után a demokratikus kormányok sem tárták ki a szomszédos országok magyarjai előtt a kapukat, sőt az áttelepülők fogadtatása a gyakorlat szintjén sem volt kifejezetten barátságos. E csoport tagjai is törvénytisztelő, többnyire vallásos, szorgalmas és igyekvő, konszolidált körülmények között élő, "csendesen tüntető" polgárok, de fogékonyak minden olyan politikai jelszóra, amely a magyarok sértettségének, jogfosztásának, elnyomásának megakadályozására hívja fel őket, különösen, ha az ilyen szándékot a szónok a "kommunisták örököseinek" tulajdonítja.

Lényegében ez a két csoport jelentette a rendszerváltás után újraéledt jobboldali pártok tömegbázisát. Amikor a Fidesz vezetői a '90-es évek közepe táján rájöttek, hogy ezeknek a társadalmi csoportoknak a politikai vezetői nem eléggé elszántak és felkészültek a hatalom megszerzésére és birtoklására, ők viszont liberális pártként nem juthatnak a hatalom közelébe, laza köpönyegforgatással "átigazoltak" jobboldali párttá, és magukévá tették az előbb jellemzett társadalmi csoportok igényeinek megfelelő jelszavakat. 1998-ban ezekkel a jelszavakkal (isten, haza, család, polgárság, biztonság stb.) és fiatalos lendületük, felkészültségük és rátermettségük ígéretével sikerült a társadalom más csoportjaiból is híveket szerezve a választást megnyerniük. Amikor azonban a kormányzás gyakorlatában kiderültek a gyengeségeik (a felkészültség hiánya, a demokratikus eljárások negligálása, a féktelen hatalomvágy, a gyors meggazdagodás áhítása, a korrupció stb.), ez utóbbiak gyorsan elpártoltak mellőlük, s a politikai vezérek számára világossá volt, hogy "sokan vagyunk, de nem elegen". Ekkor indult a pártvezér "országépítő" útjára, ekkor kezdődött a "társadalmi konzultáció", vagyis a "nyitás" a szociálisan elégedetlen tömegek felé. Lényegében ennek következménye lett a szociális demagógiára épülő 2002-es kampány ("rosszabbul élünk") az egekig szárnyaló szociális ígéretekkel, melyek jóvoltából az aktivisták és szimpatizánsok létszámát az alább csoportokkal sikerült bővíteni:

Jelenleg a Kossuth téren az egyik leghangosabb és legkitartóbb csoport a "rendszerváltás veszteseié". Többségük a szocialista időkben tisztes szegénységben, de viszonylagos biztonságban éltek (többnyire a szocialista intézmények és nagyüzemek szakképzetlen alkalmazottai voltak), a rendszerváltás pedig minden pozitív várakozásuk ellenére a korábbinál nagyobb szegénységet, kiszolgáltatottságot és teljes bizonytalanságot hozott számukra. Mivel nem volt sem vagyonuk, sem aktivizálható kapcsolati tőkéjük, sem megfelelő szaktudásuk, hamar kisodródtak a munkaerőpiacról, leszázalékoltak, korai nyugdíjasok, munkanélküliek, vagy az új vállalkozók által gátlástalanul kihasznált, "zsebből fizetett" minimálbéresek lettek, és e megpróbáltatások sok esetben mentálisan is "sérültté" tették őket. A mindennapok szintjén nélkülöző, de még konszolidált körülmények között élőktől a már mindenkit és mindent "elvesztett" hajléktalanokig sokan tartoznak ide. Közös jellemzőjük, hogy úgy érzik, erőfeszítéseik ellenére sem tudnak jobbítani a helyzetükön. Politikához és pártokhoz soha nem volt sok közük, de kilátástalan helyzetük az eddigi kormányok közös felelőssége. Elégedetlenek a mindenkori hatalommal, gyanakvó ellenszenvvel tekintenek minden politikusra és bárkire, aki gazdag. Újságot nem olvasnak, politikai programokat nem ismernek, de szociális ígéretekkel és demagógiával lényegében bármikor, bármelyik politikai párt felhasználhatja őket. Különösen "eredményesen" lázíthatók a "milliárdos politikusokkal" szemben, akikről a jobboldali szónokok még azt is elhitetik velük, hogy "hazugságok árán" az ő "bőrükön" sikerült meggazdagodniuk. De ugyanilyen sikerrel "aktivizálhatná" őket egy baloldali demagóg pártvezér is egy dúsgazdag, ügyeskedő, szőlőbirtokos politikus ellen. Aktivizálásuk azonban meglehetősen kockázatos, hiszen országosan sokkal többen vannak, mint amennyinek most a Kossuth téren látszanak, és a jelenlegi szónokok is nagy bajban lennének, ha egyszer számon kérnék tőlük az ígéreteiket.

A negyedik csoportot talán a "társadalom elhanyagolt fiataljainak" nevezhetnénk. Ők az előbb jellemzett "vesztesek" gyerekei, akik szintén perspektívátlanok, és úgy érzik, komoly erőfeszítések árán sem sikerül kikapaszkodniuk a szüleiktől örökölt szegénységből. Nekik otthonból szegényebb, iskolából rosszabb, tanárból gyengébb jutott. Idősebb "testvéreik", ha szakmát tanultak, biztonságos munkahelyük a nyugdíjig kitartott. Amikor ők kikerültek a szakképző iskolákból 30 százalékuk tartós munkanélküli lett, másik 40 százalékuk pedig félévente keres új munkahelyet. Ez utóbbiak többsége olyan vállalkozók "zsebből fizetett" alkalmazottja, aki nem a szakmájában dolgozik, nem fizetnek utána járulékot, és bármelyik nap minden indok és következmény nélkül kirúghatják. Az iskolában nem tartották szükségesnek, hogy olyan "felesleges" ismeretekre oktassák őket, mint a történelem és a kommunikáció. Így aztán nem is tudnak semmit a történelemről, és széles mosollyal, vidáman lengetik az árpádsávos zászlót. A kommunikációról szerzett ismereteik is csak arra szorítkoznak, hogy konfliktushelyzetben az nyer, aki fizikailag erősebb, hangosabb és gátlástalanabb. Újságot és politikai programokat ők sem olvasnak, de mivel vágynak a közösségre és az összetartozásra, politikai demagógiával és látványos szimbólumokkal könnyen csoportba szervezhetők. Az már a politikusok lelkiismeretén múlik, hogy milyen célok érdekében, hol, mire és mennyire használják fel őket. A mostani tüntetések során pl. közülük kerültek ki az MTV székházát szétverő "futballhuligánok", akik (a kocsma és a focipálya helyett) itt vezették le elfojtott indulataikat, miközben a fent jellemzett csoportok "szurkolói" által biztatva, az életben egyszer, néhány órára "nemzeti hősnek" érezték magukat. Az ő sorsuk is a rendszerváltás utáni kormányok közös felelőssége. De aktuális "felhasználásuk", amelynek során a "nép hős fiaiból" másnap virradóra "köztörvényes bűnözőkké" váltak, akikkel a jobboldali parlamenti pártok többé már semmiféle közösséget nem vállalnak, ugyanezen pártok vezetőinek a lelkiismeretét terheli.

szociológus