1956: lengyel október

Politikai történésekben gazdag év volt 1956 Lengyelországban, de a legjelentősebb esemény kétségkívül októberben történt. A júniusi munkásfelkelés Poznanban súlyos figyelmeztetés volt a hatalom számára: a társadalomban felgyülemlett sérelmek akkora méreteket öltöttek, hogy az elégedetlenség elemi erejű kitörése szinte bármikor bekövetkezhet.

A Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetése a "poznani véres csütörtök" utánfelismerte, hogy - a robbanást elkerülendő - változásokra van szükség,a kérdés csupán ezek mértéke volt. Az 1956 márciusa óta a párt élénálló Edward Ochab arra a meggyőződésre jutott, hogy a kommunistarendszer megőrzése szempontjából csakis egy ember jelentheti aváltozások biztonságos végrehajtását: Wladyslaw Gomulka, akit hét évvelazelőtt "jobboldali-nacionalista" elhajlóként megbélyegeztek ésfélreállítottak - épp emiatt vált 1956-ban népszerűvé a lengyelekszemében -, s akit 1954-ig szigorú háziőrizetben tartottak. A sztáliniidőszak kegyetlenségét megtapasztalva az emberek nem akartak emlékezniarra, hogy a szovjet típusú rendszer lengyelországi meghonosításában akommunista párt vezetőjeként Gomulka is "oroszlánrészt" vállalt 1944 és1948 között.

Ebben a várakozás- és feszültségteljes légkörben érkezett el 1956 forró ősze. Gomulka - akit augusztusban vettek vissza a LEMP-be - időközben nyilvánvalóvá tette, hogy kizárólag a párt új első embereként hajlandó visszatérni, s a politikai-gazdasági válság mélységét pontosan felmérő Ochab kifejezte készségét, hogy átadja a helyét. (A kelet-közép-európai kommunista országok történetében ez volt az egyetlen eset, hogy egy kommunista pártvezető ezt önként és jószántából megtette!) Gomulka a neki felajánlott poszt elfogadását ahhoz kötötte, hogy a Politikai Bizottságból és a Titkárságból távozzanak mindazok, akik a leginkább hitelüket vesztették. A személyi változásokat a LEMP Központi Bizottságának október 19-re összehívott 8. plénumán szándékoztak végrehajtani, s ennek igen gyorsan híre terjedt. Ezt megakadályozandó, a konzervatív erők, az ún. dogmatikusok mindenekelőtt Moszkva támogatásában bíztak, valamint Konsztantyin Rokosszovszkij szovjet marsallban, aki 1949 óta a lengyel nemzetvédelmi miniszter (!) tisztét töltötte be, s egyben tagja volt a LEMP PB-nek is. (Rokosszovszkij a cári Oroszországban született, félig lengyel származású volt, és még egészen kicsi gyerek, amikor családja Varsóba költözött, majd fiatalemberként 1917 után a Vörös Hadsereghez csatlakozott.)

Amint Moszkvában értesültek a varsói fejleményekről, rögtön lépéseket tettek, hogy elejét vegyék az SZKP vezetésével előzetesen nem egyeztetett és valóságos szovjetellenes puccsnak tűnő leváltásoknak. A plénum megnyitásának napján váratlanul Varsóba érkezett a Hruscsov, Kaganovics, Molotov, Mikojan összetételű küldöttség, s velük tartott Zsukov honvédelmi miniszter, valamint Konyev, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erőinek főparancsnoka is. Hruscsov már a repülőtéren indulatosan viselkedett, az öklét rázva közölte, hogy semmitől sem riad vissza a lengyel pártban tervezett változások megakadályozása érdekében. "Hruscsov üdvözölte Rokosszovszkijt és az egész szovjet tábornoki kart - emlékezett vissza Gomulka néhány hónappal később -, hangsúlyozva, hogy ők azok az emberek, akikre itt támaszkodhat. Majd hozzánk fordulva a következőket mondta: »Fény derült Ochab elvtárs áruló tevékenységére, ez a húzás nem fog önöknek sikerülni.«"

A szovjet vezető szava nem üres fenyegetés volt, a lengyel földön állomásozó szovjet csapattestek megindultak Varsó irányába. A hírre megmozdultak a főváros munkásai és egyetemistái, ha kell, szembeszállnak velük. A Belbiztonsági Hadtest (belső rendfenntartó alakulat) is a leendő új pártvezetés mellé állt. Ennek parancsnokát, Wladislaw Komar tábornokot, a sztálini tisztogatás áldozataként 1956 tavaszán rehabilitálták, érthető hát, hogy miért Gomulka mellett kötelezte el magát. Mindezzel együtt a szovjet haderő nem ütközött volna számottevő ellenállásba. Az is felettébb kétséges, hogy a világháborúban kivérzett lengyel társadalom egyáltalán vállalta volna-e az összecsapást. Viszont ha mégis erre került volna sor, Hruscsov felettébb kényelmetlen helyzetben találta volna magát. Gyakorlatilag tússzá válhatott volna annak az országnak a fővárosában, amely ellen az intervenció zajlik. Ilyen meggondolatlanságot már a magyar forradalom tekintetében sem követett el, és utódai is okultak ebből a későbbi évtizedek válságai során.

A 8. plénum az előzetes terveknek megfelelően október 19-én reggel kezdetét vette: a Központi Bizottság gyorsan tagjai közé választotta Gomulkát, majd az ülést felfüggesztették, és a még régi összetételű vezetés a megválasztandó új első titkárral kiegészülve tárgyalni indult Hruscsovval. A tárgyalások rövidebb-hosszabb szünetekkel egész másnap hajnalig tartottak. A hangulat kifejezetten barátságtalan volt, Gomulka ezt később így elevenítette fel: "Hruscsov elvtárs azonnal közölte: »El vagyunk szánva arra, hogy brutálisan beavatkozzunk az önök ügyeibe, és nem engedjük meg, hogy az önök szándékai megvalósuljanak.« Erre a diktátumra azt válaszoltam neki, hogy nem fogunk tárgyalni, ha ezt a revolvert nem veszi le az asztalról, vagyis ha nem vonja vissza fenyegetéseit. Megkérdeztem tőle, vajon azért jöttek-e ide, hogy letartóztassanak minket. Hruscsov kijelentette, hogy ezt nem mondta, és ilyen szándékai nincsenek, de az SZKP a Szovjetunió érdekeinek védelmében elszánta magát a beavatkozásra."

A szovjet küldöttség álláspontját Mikojan fejtette ki, miszerint attól tartanak, hogy a 8. plénum után Lengyelországban olyan helyzet alakulhat ki, aminek következtében megszakad az összeköttetés a Szovjetunió és az NDK-ban állomásozó szovjet haderő között, ami egyenértékű azzal, hogy Lengyelország kiválik a szocialista államok közösségéből. A lengyel fél azt hangoztatta, hogy a változások a lengyel-szovjet együttműködés szorosabbra vonását, nem pedig annak gyengítését szolgálják, és közülük senki sem foglalkozik a szocialista tábortól való elszakadás gondolatával. Időközben jelentések érkeztek arról, hogy a szovjet csapatok tovább vonulnak Varsó felé. Hruscsov ezt azzal magyarázta, hogy csupán a már korábban tervbe vett katonai manőverekről van szó. Gomulkáék erre úgy reagáltak, hogy a lengyel társadalom szemében ezek a manőverek óhatatlanul nyomásgyakorlásként tűnnek fel, és követelték a szovjet haderő visszavonását a laktanyákba.

Végül is október 20-án hajnalban megtörtént az áttörés, a szovjet küldöttség úgy határozott, megállítja csapatait. A lengyel pártvezetés elszánt magatartása, a demokratikus változások híveinek elkötelezettsége, Gomulka nyílt és tömeges társadalmi támogatottsága is szerepet játszott abban, hogy a szovjetek eredeti elképzeléseikhez képest visszakoztak. Hruscsov és társai hazarepültek Moszkvába, a 8. plénum pedig folytatta munkáját. Gomulka ekkor mondta el az egész világon széles visszhangot kiváltó beszédét, amelyet a Szabad Nép október 23-i száma teljes terjedelmében közölt, s amint köztudott, nagyon is erjesztően hatott az aznapi budapesti megmozdulásokra.

Gomu³ka átértékelte a poznani eseményeket - cáfolta, miszerint az ottani munkásfelkelés "az imperialista kémszolgálatok ügynökeinek és provokátorainak aknamunkája" lett volna -, szabad teret engedett az egyéni gazdálkodásnak, elfogadta az életképtelen termelőszövetkezetek felszámolását, bejelentette az egyenlőségen alapuló lengyel-szovjet viszony kialakítását, a munkások számára megígérte a termelési normák csökkentését, az élet- és munkakörülmények javítását, megbélyegezte a korábbi időszak törvénysértéseit - amelyeknek önmaga is szenvedő részese volt -, valamint meghirdette a "szocializmus lengyel útját", azaz a lengyel hagyományok és sajátosságok figyelembevételét a rendszer építése során. Másnap, 21-én megválasztották őt a KB első titkárává.

A sok mindent átélt Gomulka tisztában volt azzal, hogy a tényleges tömegtámogatás ellenére, amit abban a pillanatban élvezett és ami egyedülálló volt a népi demokrácia országainak történetében, a Szovjetunió katonai jelenléte nélkül a lengyel kommunista párt önmaga nem képes egyeduralmát megőrizni. Ezt a katonai jelenlétet viszont kétoldalú szerződésben kívánta szabályozni, amit novemberben meg is kötöttek Moszkvában. Másrészt pedig az 1945-ben Potsdamban meghúzott új nyugati lengyel határok egyedüli garantálója ugyancsak a Szovjetunió volt, és - a hivatalos propaganda túlzásainak ismeretében is - akkor még valóban nem lebecsülendő fenyegetést jelenthetett Lengyelországra a kétségkívül létező német területi revizionizmus. Ezt a veszélyt, valamint a magyar forradalom vérbe fojtását Gomulka saját rendszere konszolidációja érdekében 1956 őszén-telén nagy hatékonysággal ki is használta.

A lengyel tömegek úgy érezték, hogy Gomulka megválasztása az ő győzelmük is, ezután beleszólhatnak majd az ország életének és saját sorsuknak az alakításába. Csalódniuk kellett, mivel a 8. plénum és az ahhoz kapcsolódó események a változások csúcspontját, nem pedig a kezdetét jelentették. A "lengyel október" vívmányai - ha jórészük nem is bizonyult tartósnak - mégis nagy jelentőséggel bírtak, legfontosabb üzenetük az volt, hogy egyszer s mindenkorra lezárult a lengyelországi sztálinizmus időszaka. Igaz, 1958-59 után a meghatározó alapelvek többségét tekintve Varsó már nem lógott ki a többi szocialista ország közül, ugyanakkor nem következett be az ismételt szövetkezetesítés, a katolikus egyház megőrizte különleges helyzetét - Gomulka kiegyezett Stefan Wyszynski bíborossal, a frissen szabadon bocsátott egyházfővel, ezzel megszűnt a korábbi hadiállapot -, valamint a szovjet világ normáinál jóval nagyobb kulturális szabadság létezett a Visztula mentén.

A szovjet pártelnökség 1956. október 20-i ülésén, amelyre azután került sor, hogy küldöttségük visszaérkezett a lengyel fővárosból, a szovjet vezetés tagjai annak ellenére, hogy Varsóban meghátráltak, még nem tettek le véglegesen katonai szándékaikról. ("Csak egy megoldás lehetséges: véget vetni annak, ami Lengyelországban van" - olvasható az ülésről készített feljegyzésben.) Döntést hoztak arról, hogy csapataikat egyelőre nem rendelik vissza bázisaikra, valamint előkészületeket tesznek egy "lengyel ellenkormány" létrehozására. A másnapi ülésen viszont Hruscsov már a következőképpen összegezte a lengyel helyzetről folytatott vitát: "A körülményeket figyelembe véve le kell mondani a fegyveres beavatkozásról".

Talán a legfőbb ilyen "körülmény" a Kínai Kommunista Párt magatartása volt, amelyet a szovjetek október 19-én rutinszerűen tájékoztattak intervenciós terveikről, s amely váratlanul tiltakozását fejezte ki ezzel szemben. Emiatt egycsapásra új helyzet állt elő, nevezetesen a lengyelországi szovjet katonai fellépés politikai konfliktussal fenyegetett Kínával. ("A hibás szovjet álláspont a harminc éven át a bel- és külpolitikában egyaránt alkalmazott nagyhatalmi sovinizmus módszereiből következik" - állapította meg Mao Ce-tung.) Peking ugyanis ezt az alkalmat ragadta meg, hogy tudatosítsa a szovjet vezetőkben: Kínát egyenrangú partnerként kell Moszkvában kezelni, és oda kell figyelni a szavára. Vagyis nem a lengyel demokratizálási törekvések iránti rokonszenv ösztönözte a kínai vezetőket, hanem rideg politikai számítás.

A magyar forradalom kirobbanása azután villámgyorsan háttérbe szorította a lengyel ügyet. Az október 23. utáni szovjet pártelnökségi üléseken szinte kizárólag a magyarországi események szerepeltek a napirenden, Lengyelország már csak egy tekintetben maradt aktuális, igaz, ez kulcskérdésnek számított: mi történjék Rokosszovszkijjal, aki annak ellenére, hogy kimaradt a LEMP PB-ből, nemzetvédelmi miniszteri tisztét egyelőre megőrizte. Gomulka ragaszkodott ahhoz, hogy a "két nemzet marsallja" térjen vissza hazájába. A Kreml végül tudomásul vette a tényleges helyzetet, Hruscsov a pártelnökség október 30-i ülésén kijelentette: "Rokosszovszkijra vonatkozólag megmondtam Gomulkának, hogy ez a maguk (a lengyelek) dolga." Így a marsall előbb "szabadságra" távozott, majd hamarosan a lengyel hadseregben "szolgáló" szovjet tisztekkel és katonai tanácsadókkal együtt, magas lengyel állami kitüntetésekkel elhalmozva, hazarepült a Szovjetunióba.

Wladyslaw Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt új vezetõje egy varsói tömeggyûlésen 1956. október 26-án
Wladyslaw Gomulka, a Lengyel Egyesült Munkáspárt új vezetõje egy varsói tömeggyûlésen 1956. október 26-án
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.