Ha a brazil oldalon járunk, az előbbi, ha az argentinon, az utóbbi feliratot tüntetik fel a nemzeti park határán. A látvány azonban egészen más, úgyhogy bármelyik ország felől is közelítjük meg, feltétlenül érdemes átugorni a túloldalra is.

Milyen különös, hogy a világ három leghíresebb vízesése, a Niagara, a Viktória és az Iguacu egyaránt két ország határán van, ráadásul mindegyik esetben könnyű az átjárás, a látvány pedig teljesen különböző. Az Iguacut ilyen néven ritkán emlegetik a brazilok (merthogy túránkat ezúttal Brazíliában kezdjük); egyszerűen csak így nevezik: Foz. A kereken 270 kisebb-nagyobb zuhatagból álló világcsodát már az 1500-as évek közepén "felfedezte" néhány spanyol, el is nevezték Szent Mária-vízesésnek, aztán - mivel a vidék semmiféle nemesfémmel nem kecsegtetett - ott is hagyták. Csak jó száz évvel később keveredett arra néhány jezsuita szerzetes, ám őket meg inkább a környéken élő indián lelkek befogása érdekelte. Pedig ők, a guaraní indiánok a vízesés névadói: nyelvükön "y" azt jelenti, víz, a "guasu" pedig azt, hogy nagy. Ugyanezt a nevet viseli az a folyó, mely a nála is hatalmasabb Paranába ömlik a vízesésektől számítva 20 km megtétele után. Éppen a Paraná völgyében mintegy 200 ezer éve bekövetkezett hatalmas szerkezeti törés kényszeríttette az Iguazút erre a tetemes ugrásra, melyet egymásra rakódott bazaltlávarétegeken hajt végre.

A brazil-argentin határt e helyen csak 1903-ban véglegesítették, s bár a tömérdek kisebb-nagyobb zuhatag zöme Argentínának jutott, a brazil oldalról kínál látványosabb panorámaképet. A fő attrakció az Ördögtorok, egy U alakú, 150 méter széles, 700 méter hosszú katlan, ahol kereken 70 méter magasságból zúdul alá a zuhatag legnagyobb víztömege. A brazil oldalról szemből, illetve alulról csodálhatjuk, az argentinról viszont a mintegy 800 méteres deszkasétány végéről szinte kézzelfogható közelségből szemlélhetjük felülről, s ugyanitt órákat bolyonghatunk a jól kiépített ösvényeken, hogy alulról-felülről egyaránt szemügyre vehessük kisebb-nagyobb "önálló" vízeséseit. A felszálló, majd szitáló esőként lehulló vízpára szubtrópusi őserdőt hozott létre a zuhatagok néhány kilométeres környezetében, eszményi állapotokat teremtve a madárvilágnak. A sok különlegesség között megfigyelhetünk például tukánokat, Dél-Amerika egyik legérdekesebb, óriási vaskos csőrű madarát. A vízfüggönyök mögött sarlósfecskék százezrei fészkelnek a sziklákon, és - bármilyen hihetetlen - a zuhatagok óriási erejű víztömegén át repülnek ki (és be) rovargyűjtő útjaikra. A brazil oldalon lévő madárpark zárt, ám méretes röpdéiben Latin-Amerika minden szegletéből (sőt egyéb kontinensekről is) begyűjtött színpompás madaraik között sétálhatunk (belépő: 5 dollár). Aki a legteljesebb képet akarja kapni a vízesésrendszerről, a brazil oldalról helikoptertúrát tehet, mely, bár nem olcsó (negyedóra 60 dollár), de minden pénzt megér. A vadabb kalandok kedvelői 30 dollárért az argentin oldalról motorcsónakkal eljuthatnak némelyik vízesésszakasz alá is.

A vízesést a határ mindkét oldalán egy-egy város "szolgálja ki" szállodák, éttermek tömegével és nemzetközi repülőtérrel. A brazil oldalon a csaknem 300 ezer lakosú Foz do Iguacutól 20 kilométerre fekszik a világ legnagyobb vízerőműve, a Paraguayjal közösen üzemeltetett Itaipú (meglátogatása ingyenes), a paraguayi oldalra a Paraná hídján Ciudad del Este városába átkelve pedig vásárlási hajlamait élheti ki a turista, ha erre van igénye (határellenőrzés gyakorlatilag nincs).

Mindkét "vízesésvárost" napi repülőjárat köti össze Buenos

Airesszel, illetve Rióval vagy Sao Paulóval (kb. 180 dollár, csak oda!), a buszozás sokkal olcsóbb (25-30 dollár), viszont 20-22 óra. A városokból buszokkal fillérekért kijuthatunk a nemzeti parkokhoz (személyautót nem engednek be, belépődíj 5-6 dollár), azokon belül az argentin oldalon kisvasúttal, a brazilon ingyenbusszal közelíthetjük meg a zuhatagokat. Jó szállás már 25 dollártól elérhető.