Döbbenetes zongorázás, erő, koncentráltság, magabiztos természetesség, valószínűtlen tempó és precizitás, az a biztonság, amely szinte már irritáló, mert kizökkenthetetlennek tűnik, nincs benne kétely és esetlegesség, de minden pillanatban érvényes és mindig a lényegről szól, szolgálat és nem megmutatkozás. Bartók 2. zongoraversenye, minden hang szép és minden hang szól, akkor is, ha a rezek tombolnak, és akkor is, ha szemmel már követhetetlen az ujjak mozgása. Elképesztően finom hangsúlyok, egy megütött hang, amely teljesen váratlan, és mégis a helyén van, mintha a világ teremtése óta arra várna, hogy most és itt megszólalhasson. Rossz lehet zongoristának lenni, amíg Ránki Dezső a pályán van.

A Nemzeti Filharmonikusok kísérik, jól. Határozott timpani, vaduló dobok, markáns rezek, nem az ő hibájuk, hogy az összbenyomás mégis olyan, mint amikor a szép kis festmények közé fölakasztanak egy Tizianót. Lehet másra is figyelni, de nem érdemes.

A koncert első száma kissé nehezen megmagyarázható ötlet, egy régi Kurtág-darab, Brácsaverseny, sok értelme nincsen, csak az oktatás, ennek szellemében is adja elő a szólót Nagy Sándor, nemcsak a meggyőző erő hiányzik belőle, de a meggyőződés is. A második rész szép gondolatát, hogy Bartók hangját is halljuk, a technika fordította ki önmagából, torz brekegés szólalt meg a Zeneakadémián elhelyezett hangszórókból, megilletődés helyett nevetgélés, értetlenség, bosszúság a széksorokban, és csak ez után kezdődhetett a Cantata profana. Szomorú igazság, hogy a Nemzeti Énekkar tenor szólama sem jelentett minőségi ugrást Bartók hangjához képest, a szövegmondásról meg ne beszéljünk, mert ami nincs, arról nem érdemes, maradt hát Kocsis Zoltán tempója, a szigorú ragaszkodás Bartók kívánságaihoz, feszes, tagolt és értelmes interpretáció, ami azért nem kevés, de egy estére egyébként is elég egy csúcspont. Vagy legalábbis most elég volt.

(A Nemzeti Filharmonikusok hangversenye, Zeneakadémia)