Az intellektuálisabb mozinéző hollywoodi reménysége, Nicolas Cage annyira reménytelenül bénán játszik a filmben, hogy nem is tudok róla mást elmondani, mint hogy bajuszt visel. Meg hogy a tényleges koránál idősebb embert kellene alakítania, és erre a legmegfelelőbb eszközként azt találta ki, hogy úgy jár, mintha lassított felvételen menne, és közben mereven bámul, mintha a szegény New York-i tűzoltó tudatmódosítással kezdené a napját, azt a bizonyos napot, azt.

Oliver Stone, Oliver Stone, megver téged még az Isten. Még akkor is, ha ez a világ rendje, a halálból és a túlélésből mindenképpen kalandfilmet kell egyszer készíteni, de nem mindegy, hogy mikor, és nem mindegy, hogy milyet. Mert abban benne van az értelmes film lehetősége, hogy két embert egymáshoz közel betemet a törmelék, súlyos sérültek, és beszélnek, beszélnek, hogy meg ne haljanak. Még az sem baj, hogy ha ezt a történetet öt évvel ezelőttre helyezik, hogy a ledőlt tornyok iránti fokozott érdeklődés beviszi az embereket a moziba, ahol elmondják nekik azt, amit John Donne óta mondanak, és mégis mindig érdemes elmondani: senki sem sziget. Itt azonban minden fordítva van, a toronyhoz keresték a történetet, és megtalálták a két kikötői rendőrt, akik hiába létező személyek, még sincsenek, mert csak forgatókönyvírói eszeskedések, a kis élet, ahogyan azt ábrázolni szokás az amerikai filmekben, nem szerettük eléggé egymást, eltávolodtunk az úton, de majd másképpen lesz. És hozzá sminkmesteri kézimunka, legyen sáros a foga, legyen tapló a nyelve helyén, és szebb cserepeket kérek az ajkára.

Ez a legrémesebb benne. Hogy annyira film. A film csodájának, hogy legalább két órán keresztül áll az a két torony, nem is lehet örülni, hiszen csak film, minden más pedig csak játék. Kimeresztik a színészek a szemüket, lassított képsorok következnek, rázzák a fejüket, és szaladnak a liftakna felé, és az egész annyira komolytalan. És röhögni kell, amikor egy piros festékkel leöntött asszony közeleg, mint egy mellékszereplő valami zombifilmben, és azt mondja, meghalnak mind. Az ember arra gondol, hogy milyen büszke volt szegény, amikor azt mondták a színészválogatáson, hogy elnyerte a szerepet a szuperprodukcióban, és aztán kiderült, hogy csak ennyi az egész. És amikor arról van szó, hogy hullik a törmelék szegény betemetett emberekre, akkor sem tud az ember másra gondolni, mint hogy ott ül valaki a stábból, és élvezi, hogy kavicsokkal dobálhatja a milliós gázsit kapó sztárokat.

A legrosszabb persze az, amikor végül mégis megtalálják a betemetett embereket, mert akkor hiába minden, csak eltörik a mécses, az ember szíve szerint fölpofozná magát, hogy egy ilyen hülyeségen is meghatódik, és kénytelen keménykedni, ő ugyan nem, csak megfázott valahol, ebben a hűvös, őszi időben.

A halálból és a túlélésbõl mindenképpen kalandfilmet kell egyszer készíteni