Idén is elindult a Zeneakadémián A Zongora címet viselő bérlet, ami több szempontból is kellemes esemény. Egyrészt azért, mert ez azt jelenti, hogy ebben az évadban is lesz Anderszewski-, Sokolov- és Brendel-koncert, hogy csak a külföldi nagyágyúk sorolódjanak, másrészt az első koncert maga is kellemes könnyebbség: Vásáry Tamás Chopin-estjén olyan rémesen zongorázott, hogy az ember már nem érzi a vágyat, hogy nagy leleplezőként tetszelegjen. Aki életében egynél több zongoristát hallott már, az hallotta, amit hallott. Vagy látta, ahogy mondjuk a b-moll scherzóban nem tör ki a vihar, hanem a zongorista megáll, ránéz a kezére, megnézi, hogy minden ujja jó helyen van-e, és miután erről megbizonyosodott, mehetett minden tovább. Ezek után hogyan szólhatott volna bármiről is az interpretáció?

A bizonytalan, erősen kötéltáncos zongorázás körül rokonszenves és roppantmód idegesítő mellékkörülmények játszották a maguk meccsét. A szokottnál sötétebb, sárga reflektorokkal hangulatosított térben Vásáry Tamás mintha szerepet játszott volna. Nyilván nem az alkatától nagyon idegen szerepet, hanem az elszállt zongoristát, de elszállni csak úgy lehet, ha vannak szárnyai az embernek: rosszul játszani, és aztán az utolsó hangoknál kifejezően a mennyezetre bámulni, vagy óriási karmozdulatokkal az óriási indulatot mímelni kétesélyes ötlet. Vagy megeszi a közönség, vagy legyint: nem baj, ha a hajtókáján hordja a művész a szívét, de ne papírból kivágott, vízfestékkel pirosra mázolt vackot gombostűzzön oda.

A vicc az, hogy mindkét esély hasonló végeredményt hoz. Vagy elhisszük, hogy Chopin világa valami regényes téboly, kirándulás a bolondokházába, vagy nagy éberségünkben még azt sem vesszük észre, ami Vásárynak még most is erénye: a finom, elegáns zongorahangot, ami az első lépés a chopini nagyvilágisághoz, ahhoz a visszafogottsághoz, amely már valóban megszólítja a hallgatót: én itt vagyok, de ha meg akarsz ismerni, neked kell lépéseket tenned. Akármennyire kétes is jelenleg Vásáry Tamás zongorajátéka, soha, egy pillanatra sem bizonytalanítja el az embert magában az eszmében. Nem úgy zongorázik rosszul, hogy attól az ember soha többé nem bír zongorára nézni. Vásáry Tamás megsejteti a hallgatójával magát a művet, fölkelti benne a vágyat, hogy egyszer úgy igazán is hallja azt, amit most nem hall. Vásáry muzsikus. Lehet, hogy nem jó muzsikus, de igazi.