Az aranyemberrel először Sinkó bácsi bodzaátvevőjében találkoztam, anélkül, hogy tudtam volna róla. Hordtam én is az egykori Petőfi körbe (micsoda reformkori allúziók!) némi zsebpénz reményében az illatos, fehér virágokat. A bodzáért keveset fizettek, ezért mikor Árpi barátom egy feltűnően eredeti nyereségfejlesztési ötlettel állt elő, könnyedén beadtam a derekam. Hátulról belógtunk, megtömtük a szatyrainkat a már egyszer leadott bodzavirággal, és a főbejáraton visszatérve bekasszíroztuk a járandóságot. Hamar lebuktunk, és az öreg Sinkó a dunai sócsempészekhez hasonlított minket, akik a kőpillérekkel és oszlopokkal határolt, sebes folyású Dunán is át mertek hajózni a csempészáruval. Hosszan és ízesen mesélt nekünk a Vaskapu száznegyven ölnyi sziklagátjáról, és hogy a török és a magyar partok között miként utazott ide, és oda a csempészett só, hogyan jutott többszöri eladás után vissza a feladóhoz.

Középiskolában, mikor kötelező Jókai-körömet futottam, döbbenten fedeztem föl Az aranyemberben az öreg Sinkó fabuláját. Bevallom, kamaszként - némi álértelmiségi gőggel - csodálkoztam rajta, hogy a négy elemit végzett átvevő effélét olvasott. Akkor még nem tudtam, hogy az előttünk járó generációk számára nemtől, kortól és végzettségtől függetlenül szent a nagymester valamennyi szava. Hogy szakadt, ponyvakiadások is előkerülnek a tisztaszobák mélyéről, és hogy temérdek család van e honban, ahol a Biblia mellett csak Jókai Mór-kötet akad. A romantikus mesemondó az alap, a kályha, a fundamentum, hiába munkálkodtak előtte a felvilágosodás nagyjai, Bessenyeitől Nagy Ignácon át Eötvösig, a magyar próza tőle és miatta van, a magyar mondat végéről nála hiányzik először a rím. A már életében példátlanul népszerű íróról kódexet; utcák, terek özönét, bablevest neveztek el, ahol csak megjelent, hintóval várták. Történetei beépültek a közösségi emlékezetbe, Timár Mihály gyötrelmes vívódásaira, fényes sikereire alaposabban emlékszünk, mint a nagyapánkéra. Jókai Mór hősei családtagok, élete - a komáromi vár menedékétől, idősen elvett, ifjú feleségéig - unásig ismert. Jómagam mindig különös borzongással olvasom: mintha ezek a mondatok a teremtés óta lennének, és a zseni csak "kihallotta" volna őket a nagy egészből. Elszédít a szókincse, a mondatok klasszikusan modern ritmusa. Bölcsészkoromban többször is azzal szórakoztattuk magunkat, hogy erősen beborozva Jókait olvastunk egymásnak. Burjánzó költőisége a fordulatos cselekmény nélkül is él: ennyi szót egyszerűen nem ismerhet egyetlen ember.

Az aranyember sikerét viszont őszintén szólva nem értem. Az író maga legkedvesebb és legolvasottabb könyvének nevezi, Dr. Jókaiként írt utószavában kiemeli, hogy a színpadon is legtöbbet játszott művéről van szó, fordításaiért pereskedtek a német kiadók. Nem mintha nem szeretném. Nagyszerűen adagolt, temérdek anekdotából eggyé font mitikus mese ez, három nő: Tímea, Noémi, Athalie köré összehúzva. Komáromtól a Senki szigetén át a török birodalomig egy igazi kelet-európai "roadmovie", középpontban a Kárpát-medence fő ütőerével, a Dunával... Ám egy efféle sikerhajhász hajóbiztos, mint Timár Mihály, aki ázott búzából süttet kenyeret (vajon milyen lehet az?), ritkán lopja be magát az olvasók szívébe. A csalárd titkok, a megcsalt feleség, az erkölcstelenül szerzett vagyon, a gonosz elhallgatások, otromba kihágások, a kettős élet máskor rendre megülik a gyönge magyar lelket. Ki másnak bocsátaná meg a művelt közönség, hogy végül elhitesse magáról, vízbe fulladt, és elhagyja családját titokban tartott szeretője kedvéért? Talán senkinek. Innen is látszik, hogy Jókai tud valamit, amit más nem. Könnyedén és szórakoztatóan tesz örökérvényűvé egy fondorlatos, kínzó történetet, és épít fel egy kelet-európai alapmítoszt mindnyájunk gyötrő kétségeiből és kételyeiből.

Jókai Mór