Thackeray, a „világi prédikátor”
A XIX. századi nagyregényeknek kettős sorsa van a XXI. századi olvasatok függvényében. Némelyik a műfaj eszméjévé emelkedve az olvasáshoz, a történethez, általában a könyvhöz fűződő viszonyunk alapműve lesz – életünkben előrehaladva az újra- és újraolvasással mindig más összetételben élvezzük a remekmű kimeríthetetlen titokkészletét. Stendhal, Tolsztoj, Dosztojevszkij nagy regényei ilyen kísérő társak a jellemek és történetek újra-szemrevételének megújuló kalandjában, míg mások, kiszorulva a legnagyobbak mögött olvasottságunk, műveltségünk, sznobizmusunk jelzőkövei lesznek: „igen, valaha régen olvastam”, mondjuk, és reméljük, hogy nem kérdeznek bele a történet apró összefüggéseibe.
Thackeray, ha nem is örülne, mindenesetre jellemzőnek tartaná, hogy halhatatlan remekműve, a Hiúság vására sokunknál inkább a második kategóriába tartozik. A XIX. század első felének Angliáját nagytablószerűen megjelenítő, forgatagos ráérősséggel mozgató, szatirikus, vásári mutatványos produkciója ugyanis a mindenkori Sznobok könyvének hőseihez szól – egy kiábrándult társadalom kiábrándító kórképéről: a karrier, az érdek, az emberi viszonylatok illúzióromboló deformációjáról, a látszat uralmáról a lényeg fölött: bábszínházian komolytalan elbeszélővel beszél bábszínház-figurákról egy bábszínházian komolytalan befogadóhoz.
A könyv mégis ettől a komolytalanságától, az öngyűlölet felszabadító humorától lesz hideglelősen komoly. A „hős nélküli regény”, ahogy a mű alcíme mondja, a dickensi szerethető figurákról leszed minden széles gesztussal felvázolt patetikus karaktervonást, s ott marad a XIX. század első felének Angliája kínos elidegenedettségében. A törtető, felkapaszkodó és törvényszerűen elbukó, s aztán mégiscsak valahogy boldoguló nevelőnőtől a szende szűzies jótétlelkeken át, az üres, öntömjénező divatmajmokig, marcona katonatisztekig, excentrikus és korlátolt öregasszonyokig, örökséghajhászó, torzarcú puritánokig, feltörekvő pénzemberekig, jólelkű idealista tisztekig és élvhajhász arisztokratákig. Elátkozottak gyülekezete ez egy elátkozott előadás XIX. századi Disneylandjében. „Mindenkinek igaza van, azt hiszem, és az egész élet egy nagy bitangság”, foglalja össze a regény egy mondata. „Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog közületek ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?...”, ezekkel a mondatokkal zárul a monstruózus regény, és tökéletesen vigyáz rá, nehogy valakit is – beleértve az összes szereplőt, az elbeszélőt és a regényt olvasó önmagunkat – szeretni tudjunk és lelkünkbe fogadjunk.
Ettől a végzetes távolságtartástól és mégis grand guignoli kiábrándultságtól válik Thackeray műve a posztmodern XX–XXI. század illúzióvesztett otthontalanság-terepének lakályosan” berendezett előképévé.
Az 1846–48 között íródott (tehát körülbelül a Toldi megírása idején keletkezett) főmű eredetileg a Toll és ceruzavázlatok az angol társadalomról főcímet viselte, anekdota szól róla, hogyan ébredt a harmincöt éves író egyik éjjel arra, hogy Bunyan XVII. századi puritán allegóriájából, a Zarándok útjából jól ismert fordulatot mondogatja: „hiúság vására, hiúság vására” – mintha Salamon király Vanitatum vanitasának utórezgései ébresztették volna ezt a XIX. századi „világi prédikátort”.
Az ellenállhatatlan humorral és felejthetetlenül könnyű karikatúra-részletekkel felrajzolt regényt is mintegy álmában lepi meg a moralizálás jéghideg légköre – a kiábrándító karriertörténet és társadalomrajz így lesz a hibernált prófétai tanítás groteszk lenyomata – nyugtalansággal és persze magunkon röhögve mondogathatjuk mindmáig: „okuljatok mindannyian e példán”.
