Bauhaus és majomvacsora
A járókelők kissé zavartan kerülgetik a ház bejárata előtt gyülekezőket: mi lesz itt, esküvő? Nincs akkora tömeg egyébként, tízen-tizenketten, ha lehetünk - igazság szerint már ez a szám is pozitív csalódást okoz: kevesebb érdeklődőre számítottunk. A hully-gullyk világában, két jókora köpésre a főváros egyik hatalmas übergagyi üveg-beton monstrumától (vö.: pláza) érdekel még valakit egy egyszerű kis lakóház?
Persze a Weiss Manfréd Vállalatok Elismert Nyugdíjpénztárának bérháza se nem egyszerű, se nem kicsi bérkaszárnya. Mielőtt kutatni tetszenek, eláruljuk: a Margit körút 15-17.-ről, a díjbeszedő épületéről van szó. A négyes-hatos úgy robog el mellette, mintha legalábbis szégyellnivaló lenne, pedig Budapest egyik legkülönlegesebb háza ez. Az egyébként nem túl nagyszámú budai Bauhaus eme zászlóshajója Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervei alapján épült 1937-ben. A három utca (Margit körút, Rómer Flóris, Mecset utca) által határolt házban eredetileg a Weiss Manfréd-cég alkalmazottai laktak, középvezetői szinttől felfelé, meg persze az építész, ma viszont már vegyesebb a kép.
A mostani lakók felelősségtudatát és szépérzékét dicséri, hogy néhány évvel ezelőtt elkezdték az eredeti állapot viszszaállítását, időt, pénzt nem sajnálva (ez utóbbiból, mint megtudjuk, sosem elég). Szeretik a házat, na. A ház is szereti őket, a ház mindenkit szeret, még a fűtőt is: a pincében lévő kazánházat például, jó Bauhaus-szokás szerint, az üvegtéglás felülvilágítóknak köszönhetően természetes fény világítja meg, ami nemcsak energiatakarékossági szempontból fontos, ergonómiailag is igen felhasználóbarát.
A ház sajátos formáját többek között az adja, hogy
az emeletek félemeletnyivel, mintegy másfél méterrel el vannak tolva a Mecset utca irányába. Hála a mindkét oldali szalagablaksornak, a két épületszárnyat összekötő, keresztszárnyszerű, centrálisan elhelyezkedő lépcsőház, sőt a belső udvar és az oda nyíló helyiségek is világosak tudnak lenni a nap minden szakában. (Kár, hogy a lépcsőház tetején lévő üvegtéglákat az IKV letakartatta, ha nem így volna, még gyönyörűbb lehetne a szombat déli fényárban úszó lépcsőház.) Az ötletes, vasszerkezetes, ollós karokkal nyitható ablak kinyitva is a fal síkjában marad, ily módon roppant biztonságos - iszonyú nehezen tisztítható viszont, évente csak egyszer merik megkockáztatni, tudjuk meg, a mosó ilyenkor lábujjhegyen egyensúlyoz a keskeny párkányon.
Kevés ház van a fővárosban, amelyben ma is eredeti, henger alakú, dugattyús, amolyan panorámalift fut, kettő ráadásul - a csoport tagjai ki is használják a ritka alkalmat, beköszönt a második gyermekkor: magáért a liftezésért utazgatnak fel-le.
Ahogy az idegenvezetés végeztével lefelé sétálunk az úgynevezett társasági tetőről, az jut eszünkbe, jó főnök lehetett ez a Weiss Manfréd, a mi orcánkra például garantáltan mosolyt ragasztana a reggel, ha minden munkanap egy ilyen lépcsőházban kezdődhetne.
Irány a Rádió, plagizáljuk ekképpen a forradalmárokat, és sietségünk nem hiábavaló: épp odaérünk az egy órára hirdetett vezetésre. Itt már jóval népesebb az érdeklődők tábora, ilyenformán gyorsan három csoportra osztanak bennünket. A másik két csoport már rég eltűnt valahová (bizonyára megnézni a látnivalókat), a mi kalauzunk még mindig igencsak darabos történelemóráját vezeti elő. Úgy egyórányi, az udvaron való álldogálás, tétova ténfergés után szóvá tesszük, hogy ha már mindenképp a sok helyen olvasható ötvenhatos információkkal és anekdotákkal kíván traktálni minket, tegye ezt menet közben és az épületen belül, mert így alighanem kifutunk az időből, jön a következő csoport. A Pagoda mellett elhaladva többször is rákérdezünk az épület történetére, stílusára (elvégre az épületlátogató hétvége középpontjában idén a szocreál áll), a válasz kimerül a "távol-keleti formájú épület" meghatározás ismételgetésében. De az Esterházy-palotával se járunk jobban: megtudjuk, hogy szép, nagyon, ami kétségtelen, de ezt alighanem vezető nélkül is észrevettük volna.
A Márványterembe nem mehetünk be. Sötét folyosókon robogunk, "itt vannak a stúdiók", megyünk tovább, "meg itt is". Nem lehetne az egyiket belülről is megnézni? - kérdezzük többen is, mind bátrak, sőt vakmerők. Ha nem tesszük, talán nem is látjuk meg a híres 6-os stúdiót. Ez is, mint az Esterházy-palota, "szép", ráadásul "jó az akusztikája". Gondoltuk, a szórakoztatásra is igaz lehet a magaduram: hogy feldobjuk kicsit a délutánt, egy használaton kívüli marimbán pötyögni kezdjük a boci-boci-tarkát, az első két sor zenei kérdésére azonnal érkezik a prózai válasz, némely rosszalló pillantások formájában.
A Károlyi-palotában a Rádiómúzeum - csúcs. Nézzük a fotókat az elmúlt nyolcvan év történetéből, a Rádió legendáit, Scherz bácsit, Meixner Mihályt, a többieket. Egy 1933-as fénykép hangjátékpróbát tár elénk, bámuljuk az egyszerre szöveget olvasó és kulisszakezelő színészeket, később kipróbáljuk magukat a kulisszákat, a tízféle csengőhangot utánzó gépet, a nyikorgó ajtót. Aztán a magyar buhera egyik csúcsa, a nyugati (következésképp elérhetetlen) technika pótlására irányuló igyekezetből születő, mosógépmotorral működő montírozógép következik meg a többi rádiócsoda, szemünk, szánk.
Megbabonázva hallgatjuk Gandhit, Churchillt, Ottlikot, Nemes Nagyot, Weörest, örül a hírlapíró, "Makákó, gorilla, csimpánz, / pávián, orángután, / mind majomújságot olvas / majomvacsora után."
