A fesztivál fellépői közt talán az egyik legizgalmasabb egyéniség a nyitókoncert első szereplője, a portugál Maria João, aki meglehetősen szokatlan pályát tudhat maga mögött. Féktelen, vadóc kislány volt, tizenhét éves korára már öt iskolából kicsapták, ezért sportolni kezdett, hogy túláradó energiáit levezesse. Hamarosan fekete öves Aikido-mester lett, egyúttal úszótanárként dolgozott, még egy életmentő tanfolyamot is elvégzett. Huszonhét éves volt, mikor bezárt az az iskola, ahol éppen úszótanárkodott, egy barátjára javaslatára ekkor elment a Lisszaboni Jazz Iskola "Hot Club"-jának meghallgatására, puszta kíváncsiságból. A próbaéneklés váratlanul jól sikerült, Mariát felvették - noha akkor még kottát olvasni sem tudott.

Tanulmányaival nagyon gyorsan haladt. Debütáló fellépésén (egy étterem megnyitóján) izgalmában mindent elfelejtett amivel készült, ezért improvizálnia kellett. Óriási sikere lett, a karrierje gyakorlatilag azonnal beindult. 1984-ben az "Év felfedezettje" Portugáliában, 1985-ben nagy sikerrel lép fel a Cascais Jazz Fesztiválon, 1986: San Sebastian Jazz Fesztivál első díj, "Nova Gente" díj az év legjobb női előadójának. Közben Európa-szerte turnézik, sorban kiadja első három lemezét (Quinteto Maria João - 1983, Cem Caminhos -1985, Conversa - 1986).

Szintén 1986-ban kezdődik és öt évig tart együttműködése a free-jazz zongoraművésznő Aki Takase-val, amely európai turnék sorát és két koncertlemezt jelent (Looking for Love - 1989, Leverkusen, Alice - 1992, Nürnberg). Fia (João Carlos) születése után aztán új projektbe kezd: Cal Viva néven saját zenekart alapít, melynek első lemezén (Sol - 1991) a jazzt tradicionális portugál zenei elemekkel keveri. Ettől fogva játszik együtt azóta is hűséges partnerével, a számos portugál és nemzetközi zenei díjjal bíró Mario Laginha zongoristával.

1994-ben Maria leszerződik a Verve-hez, ahol sorra jelennek meg közös lemezeik: a duóban végigjászott Danças (1994), a tényleg "mesés" Fabula (1996), melyen Ralph Towner is közreműködik, a Vasco da Gama Indiába való eljutásának 500. évfordulójára kiadott és az indiai Trilok Gurtu játékával is "megspékelt" Cor, melyen indiai és mozambiki hatások érezhetők (Maria mozambiki felmenőkkel is büszkélkedhet). 1999-ben a Hannoveri Rádió Filharmonikus Zenekarával veszik fel a Lobos, Raposas e Coiotes (Farkasok, rókák és kojotok) című lemezüket, mely sok kritikus szerint addigi legjobb albumuk.

2000-ben jelenik meg a Chorinho Feliz, Brazília "felfedezésének" 500. évfordulójára, mely alkalomból két brazil énekes (Gilberto Gil és Lenine) is szerepel az albumon. 2001-ben Maria, Mario, valamint Helge Norbakken és Toninho Ferragutti megalapítják a "Mumadji" kvartettet (a szó a mozambiki xangana nyelven "portugál-európai"t jelent), és elkészítik a hasonló című koncertalbumot. Ezt követi a főként feldolgozásokat tartalmazó Undercovers (2002) és a 2004-es Tralha, mely a korábbi lemezektől eltérően, semmilyen koncepcióra nem épül, egyszerűen csak a zenélés öröméért van.

Hosszú tehát a lista, és akkor még egy szó sem esett arról, mitől is olyan csodálatos előadó Maria João, amiért feltétlenül meg kell őt hallgatnunk szerdán. Mert pergő, villódzó, villámgyors dallamfutamokat énekel fölényes magabiztossággal, mert a hazájára jellemző és amúgy gyönyörűséges fado-n kívül egy sor más stílusban is otthon van, mert lenyűgözően improvizál, mert hangterjedelme egész váratlan "kilengéseket" is lehetővé tesz, az éles sikkantásoktól a mély hörgésekig. Egyszerre bájos, tipegő kislány és vadítóan nőies díva - és akkor még mindig nagyon keveset mondtunk.

Esperanza Spalding szombaton a Közraktár Sátorban lép fel triójával, melyben Leo Genovese zongorázik és Rochelle Lyndon dobol. Ebben eddig semmi különleges nincs, ha csak az nem, hogy Esperanza Spalding lány, alig huszonkét éves, virtuóz bőgőse zenekarának, korát meghazudtolóan érett, izgalmas, teljesen egyéni módon énekel és ezen felül zenét is szerez. Mindehhez képzeljünk el egy ártatlan kislányarcot, filigrán termetet és tekintélyes hímoroszlánokat is megszégyenítő haj-sörényt, valamint mélységes átélést és odaadást a zenében, így talán halvány sejtésünk lesz Esperanza színpadi produkciójáról. Engem a művésznő honlapján meghallgatható Retrato Em Branco E Preto című felvétel-részlet győzött meg végleg arról, hogy egy rendkívül érzékeny hangú és stílusú, ígéretes tehetséggel van dolgunk, akinek érdemes megjegyezni a nevét.

Az 1984-ben született Esperanza Spalding tizenöt évesen kezdett kisebb jazz és blues bandákban játszani szülőhelye, az Oregon-beli Portland környékén. Majd csatlakozott a "Noise for Pretend" nevű formációhoz, ahol bőgőzött, énekelt és a számok jórészét is szerezte. A dob-gitár-bőgő trió valahol az indie és a jazz határán mozgott, Django Reinhardt és a Sonic Youth hatásait egyaránt magába olvasztva, Esperanza éneke lágyságával és kócosságával pedig talán leginkább Suzanne Vegára vagy Edie Brickellre emlékeztet. Esperanza itt még csak tizenhat éves, a többiek se sokkal idősebbek - ehhez képest a zene végig ötletes, változatos, a zenészek technikásak, éretten játszanak, messze kiemelkedve a tinibandák háromakkordos szintjéből, egyfajta kellemes fiatalos bájt is sugározva. Két lemezt adtak ki a Hush Records-nál (Happy You Near és egy közös dupla EP-t a Blanket Music-kal), Esperanza azonban nem bírt alkotóvágyával, újabb és újabb projektek után nézett.

Megalakította saját trióját majd kvartettjét, játszott Michel Camilo Grammy-díjas jazz zongoristával, koncertezett Patti Austin énekessel, játszott Pat Methenyvel, Bill Stewarttal, Teri-Lynn Carringtonnal, 2004-ben végigturnézta Amerikát és Kanadát a Grammy-díjas jazz-szaxofonista Joe Lovano-val, idén júliusban pedig a barcelonai Masimas Fesztiválon McCoy Tyner-rel közös koncerten lépett föl, óriási sikerrel. Nemrég csatlakozott az Ibrahim Ferrer és Omara Portmundo nevével is fémjelzett Montuno nevű társasághoz, melynek zenészei önmagukat menedzselik. Közben tizenhét évesen felvették a rangos bostoni Berklee College of Music-ra, ahol azóta le is diplomázott, és már tanít, tavaly pedig elnyerte a tekintélyes Boston Jazz Society kiváló muzsikusoknak szóló ösztöndíját.

Esperanza Spalding nem válogat a stílusok között, bár elsősorban jazz-zenész, de emellett rythm&bluesban, indie-popban, latin zenében vagy funkban is otthonosan mozog. Törékeny, gyermekien finom jelenség, szinte elvész a bőgője mellett, ugyanakkor előadóművészi tehetségéről valamennyi kritika felsőfokban beszél. Ha csak idén megjelent Junjo című szólólemezéből kapunk is ízelítőt szombat este, már nagyon jól járunk.

Maria Joao