Lovasnak A mi időnkhöz tulajdonképp semmi köze sincs, csak hát eddig valahogy megszoktuk, hogy a reggel hét körül Brüsszelből érkező fröcsögés után az este öttől hétig az éterbe szökő olvadozás, összesimulás egyensúlyozza ki, ha úgy tetszik: ringatja áldott békébe a Jóisten pihenőnapját.

A reggeli, semlegesítendő vicsor nélkül viszont a bárgyú mű- és bájvigyor, amit Németh Miklós Attila Hyde Park jellegű műsora az arcokra kényszerít, igen fárasztó tud lenni. A kimeríthetetlen téma legtöbbször egyáltalán nincs kitárgyalva, sőt meg se nagyon. Mint most a globalizáció. Fontos probléma, sok mindent elmondtak már a hátrányairól, előnyeiről, de talán még több mindent nem. Jó volna tehát beszélni róla.

Így viszont, fájdalom, nem érdemes. Röpködnek a lózungok, a leegyszerűsítések - nem baj, a hallgató nyilván ilyen, nyilván ilyenek vagyunk mindannyian, mondhatnánk. De akkor meg a műsorvezető felelőssége közbelépni, hogy ne mindig a(z amúgy persze szapulnivaló) kormányt meg a magyarnyúzó külföldet szapuljuk az összes igazi és látszatindokkal és minden téma ürügyén. És hogyha lehet, ingyenreklámba se bonyolódjunk az érdi művház szkítaklubját illetően, mert ezen a ponton már tényleg kezd komikumba fordulni a dolog. A műsorvezető képtelen ellenkezni, a nyilvánvalóan bornírtságokat soroló betelefonálók így szabadon garázdálkodhatnak. Az aforizmák mellett csak egy-egy hallgatói levél, meg olykori gejl zene (szerkesztő: Farkas Katalin) szakítja félbe őket, a konzervatív Bolgár Györgyként emlegetett NÉMA nagyjából néma marad. Bolgár legalább néha próbál vitázni - igaz, azután rendszerint kapitulál, úgyhogy A mi időnk felelős szerkesztője tulajdonképpen csak megspórolja a melót, az vesse rá az első követ, aki.

Az idézetpolitikát is át kéne gondolni: bármily "mélyek" és "bölcsek" is az összeollózott szentenciák, "a világháló egyik honlapja" mint forrásmegjelölés: gumi. Nem a kopirájtot féltjük - aligha van, aki büszke lenne a citált szövegre -, hanem a hitelességet.

Egy már-már rajongó hangvételű hallgatói levél szerint A mi időnk maga az élet, amire mi egyre hangosabban dünnyögjük, hogy azt azért nem, kikérjük magunknak, nem ilyen egyszerű és langyos és unalmas az élet, a miénk legalábbis. És tényleg nem: a vége felé kapunk néhány pillanat Latinovitsot, Tóth Árpád-verset mond éppen, na, az világklasszis, a műsor legjobb két perce.

Kár, hogy archívról, kár, hogy évente csak egyszer van évforduló és kár, hogy majdnem kerek meg még ritkábban, mert így legalább öt évet kell várnunk, míg újra megreszkírozhatjuk az AMI-t.