A felsőoktatás globális piaca
Világszerte vita folyik arról, hogy a felsőoktatás megmaradhat-e a mindenki számára ingyen elérhető közjavak között. A hazai dilemma egy globális dilemma része. A kérdés ma már nem az, hogy mi mit szeretnénk, hanem az, hogy az a nemzetközi környezet, amelyben élünk, mit enged meg a számunkra. Lehet, hogy szeretnénk gabonatermelő ország lenni, de ha olyan országok vesznek körül minket, ahol a gabonát feleakkora költséggel termelik, mint mi, akkor nem nagyon építhetjük a jövőnket a gabonatermelésre.
A felsőoktatási rendszerek irányítói ma világszerte választás előtt állnak: tudomásul veszik-e, hogy az oktatás (elsősorban a kötelező szint feletti) értékes áruvá vált és alkalmazkodnak-e ehhez, vagy pedig - akár tudatlanságból, akár meggyőződésből - elutasítják ezt, és megpróbálják fenntartani az ingyenesség állapotát. Egyre inkább egy globalizálódó piacon méretnek meg az oktatás mindazon formái, amelyek a kötelező általános képzést követik. Aki ma oktatást szervez vagy abból él, számolnia kell azzal, hogy jöhet valaki, aki olcsóbban jobb minőséget nyújt, és elviszi a szolgáltatás fogyasztóit. És ez a valaki akár más országból is jöhet! Ugyanígy, bárki, aki tanulni akar, egyre inkább válogatni kíván a szolgáltatást nyújtók között, és számol azokkal is, akik más országokból kínálják az árujukat. Az oktatási javak nemzetközi kereskedelme létezik és terjed: többek között ebben nyilvánul meg az, amit globális tudásgazdaságnak nevezünk.
Ebben a helyzetben az országok két csoportja alakul ki. Az egyiket azok alkotják, akik az oktatás globális piacán próbálnak maguknak előnyös helyzetet biztosítani (játszva, mondjuk, az export és az import közötti arányok dinamikus alakításával). Ilyenek a gyorsan fejlődő délkelet-ázsiai országok, amelyek társadalmai általában természetesnek tekintik, hogy az oktatás értékes termék, amiért fizetni kell, és azt is, hogy ezt a terméket gyakran más országokból kell beszerezni. Ebbe a csoportba tartoznak azok az angolszász országok is, amelyek az oktatás exportálásának sokféle formáját alkalmazzák (külföldi hallgatókat fogadnak, más országokba kihelyezett iskolákat nyitnak, tanárokat küldenek más országokba vagy - egyre inkább - a világhálón keresztül értékesítik oktatási termékeiket). Az oktatás exportálásának bizonyos formái az elmúlt egy-két évtizedben a magyar felsőoktatásban is kialakultak.
A másik csoportba azok az országok tartoznak, amelyek még hisznek abban, hogy távol tarthatják magukat az oktatás globális piacától, és megpróbálnak zárt nemzeti rendszereket fenntartani. Egy részük azért cselekszik így, mert nemzeti elitjük egyszerűen nem fogta még fel, hogy a dolgok megváltoztak (a korábbi hasonlathoz visszatérve: nem vették még észre, hogy a szomszéd jó ideje fél áron termel jobb minőségű gabonát). Másik részük azért követi ezt az utat, mert nemzeti elitjük azt reméli, van olyan stratégia, ami tartósan lehetővé teszi számára a versenytől való távolmaradást, és hisz abban, hogy van jövője ennek a megoldásnak.
Nekünk is erre a kérdésre kell válaszolnunk: aktív résztvevők akarunk-e lenni az oktatással való globális kereskedés világában, arra törekedve, hogy minél jobban részesüljünk az előnyeiből, és minél inkább elkerüljük a hátrányait, vagy inkább a kívülmaradással akarunk kísérletezni? Ha esetleg úgy döntünk, nem érdemes kívül maradni, akkor mely területeken próbáljunk exportőrként, és mely területeken inkább importőrként viselkedni?
Az Európai Unió maga - ha ez nem is jellemzi egyforma mértékben valamenynyi tagországát - jó ideje tudatában van annak, hogy az oktatás globális versenyében lemaradás fenyegeti. Európában emiatt az elmúlt években sokféle vészharang kondult, és ezek hangjai többféle cselekvést generáltak (ezek egyike az a komplex program, amelyet bolognai folyamatnak hívunk). Az unió tagországainak viselkedését többek között a közösségen belüli diszkrimináció tilalma alakítja: ha saját polgáraiknak ingyen adnak valamilyen oktatást, a más tagországból érkezőtől sem szedhetnek pénzt. Ezt persze sokféle módon kijátsszák, de hosszú távon ennek az elvnek az érvényesülésével érdemes számolni. Értelemszerűen azok az országok járnak rosszul, amelyek saját polgáraik számára fenntartják az ingyenességet, és ezért mások számára is ingyen kell nyújtaniuk a szolgáltatást.
Mindazok, akik az ingyenesség kérdését kizárólag a társadalmi igazságosság felől nézik (arról vitatkozva, ki kapja ingyen és ki pénzért az oktatást), vagy csak arra figyelnek, hogyan lehet egy-egy országban az oktatás minőségét javítani, hallgatólagosan a zárt nemzeti rendszerek logikájában gondolkodnak. A személyes véleményem az, hogy azok az országok, amelyek megpróbálják fenntartani felsőoktatási rendszereik ingyenességét, hosszabb távon komoly kockázatot vállalnak. Zsákutcában találják magukat, ha kiderül - és szerintem ez fog kiderülni -, hogy a nemzeti rendszereket nem lehet elszigetelni sem a felsőoktatás globális piacától, sem - egy-egy országon belül - a tanulásnak azon formáitól, amelyek a felsőoktatáson kívül zajlanak (ilyenek például a globális oktatási piac felé nyitott virtuális vagy vállalati képzési rendszerek). Ezek az országok lesznek majd a későn jövők, akik akkor kezdik el megtanulni az oktatás globális piacának játékszabályait, amikor a többiek már messze előttük járnak.
Minél inkább előre halad az európai felsőoktatási térség kialakulása, annál kevésbé hozhat egy-egy tagország az ingyenesség és a nemzetközi piac felé való nyitás kérdésében önálló döntést. Ha Európa egésze az ingyenesség mellett döntene - amit nem tartok valószínűnek -, nyilván nekünk sem lenne érdemes teljesen más irányba menni. Amikor a saját stratégiánkat kialakítjuk, arra is figyelnünk kell tehát, hogyan cselekszik Európa egésze, illetve - ezt érdemes külön hangsúlyozni - a saját stratégiánkkal érdemes befolyásolnunk azt, amit végül Európa közösen tenni fog.
Személyesen azt gondolom, mára eldőlt, merre megy a világ. A tudásgazdaságban, ahol az emberekben, a szervezetekben és termékekben rejlő tudás válik a gazdagság legfontosabb forrásává, elkerülhetetlenül növekszik az oktatás piaci értéke. Ezt a folyamatot állami monopóliumokkal és az oktatás piaci értékének mesterséges eltüntetésével senki sem tudja visszatartani. Ha az oktatás egyre értékesebb áruvá válik, szükségképpen növekszik azok száma, akik ezt az árut akarják másoknak eladni, vagy ehhez akarnak a lehető legjobb minőségben és legkedvezőbb áron hozzájutni. Ez utóbbinak csupán egyik lehetséges formája az, amit vállalati egyetemnek (corporate university) hívnak. Ezek általában óriás cégek belső képzési rendszereiből nőnek ki, de mivel magas színvonalú képzést nyújtanak, felkeltik azok érdeklődését is, akik nem az adott vállalatnál akarnak dolgozni, előbb-utóbb hivatalos elismerést szereznek, majd elkezdenek részben nyilvánosan működni. Az állami felsőoktatás intézményeinek egyre több riválisuk támad, amire reagálhatnak úgy, hogy belépnek a versenybe, de úgy is, hogy az előjogaikért küzdenek, és állami védettséget próbálnak szerezni. (A terjedő felsőoktatási piac gyors expanziója és az állami garanciákhoz és korlátozásokhoz való ragaszkodás között létrejövő feszültség ma valószínűleg Kínában érzékelhető a legjobban.)
A hazai felsőoktatási rendszer nyitottságának növekedésével új helyzet jött létre, amelyben sok kérdés egészen másképp vetődik fel, mint korábban, amikor a globális oktatási piac még kicsi és gyenge hatású volt, a nemzeti felsőoktatás pedig zárt rendszerként működhetett. Lehet, hogy az, ami akkor ésszerű volt, a nemzeti érdeket szolgálta és jó volt az egyének nagy többségének, a jövőben a leszakadás, a kiszolgáltatottság és a nemzeti önámítás útjának bizonyul.
A szerző az Országos Közoktatási Intézet főigazgatója
