A mi Jancsó Miklós-évünk

Most, az év végén, amikor az összegezések ideje van, feltételezem, hogy mind többen csapnak a homlokukra: "Hoppá!" Mert hirtelen összeáll a kép, esztendőnk - a millenniumi tűzijátékok kétségtelen fénye ellenére - valójában Jancsó Miklós-év volt. Hogy az legyen, ahhoz nem kellett dandártábornokká előléptetett és Corvin-lánccal súlyosbított kormánybiztos (Jancsó Miklós egykori stúdióvezetője), csak egy olyan emberre volt szükség, aki nemcsak azt a benyomást tudta kelteni, hogy mindenütt ott van, hanem valóban majdnem mindenütt ott is volt.

Például januárban, az idei filmszemlén szakmáját gyakorló rendezőként. Ekkor került közönség elé a pálya egyik legmeredekebb alkotása, az Utolsó vacsora az Arabs szürkénél. Az a film, amely a megalázóan alacsony költségvetés miatt iránytű nélkül vágott neki a Szaharának. Ami azonban Jancsó Miklóst hidegen hagyta, sőt amolyan "csak azért is" módon, felszabadította. "A sok pénz elköltéséhez megalapozott terv kell - mondta -, a keveset beosztani fölösleges." Nem hinném, hogy a magyar rendezők többsége ezt az elvet követve révbe érne. Jancsó Miklós azonban élt a létbizonytalanságból adódó szabadsággal: úgy vágott bele a filmbe, hogy nem tudta, miként fog kijönni belőle. Ezt alkalmasint a vele készített számtalan interjúban még cifrázta is.

Feltehetőleg megbotránkoztatta ez a rendpárti polgárokat, ám a valót csak részben fedte. Ugyanis elektronikus levelek - mit levelek, terjedelmes dokumentumok! - száguldoztak Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc között. Hetente több forgatókönyvi vázlat készült, mint ahány nap van egy hétben. Továbbá az alkotók olyan elszántsággal gyűjtötték a felhasználható motívumokat, mint Don Juan a nőket. Csak egy példát. Délután ötkor Jancsó Miklós megkérdezte tőlem: "Hét órakor kezdődik az Állami Népi Együttes műsora a győri színházban, odaérünk?" Odaértünk. Nem mi voltunk egyedül Budapestről. Ott volt például Orbán Ottó is, aki szintén nem tudta elviselni, hogy Budapesten "lemaradt" az együttes Naplegenda című műsoráról. Jancsó Miklós az előadás végén egy kézfogás erejéig bement a színésztársalgóba. A kézfogásból több mint egyórás kedélyes vita kerekedett a látvány és a zene kapcsolatáról. Végül azt mondta a táncosoknak: "A következő filmemben szerepelni fogtok." Ami az együttes számára - a beszélgetés után - egyáltalán nem tűnt abszurdnak.

A motívumok gyűjtése nem úgy történt - ami pedig sokszor megesik gyakorlottabb filmeseknél is -, hogy az alkotópáros azt osztályozta, vajon mi a világban az "érdekes" és mi benne az "érdektelen", hanem értékelte, a bennünket körülvevő világ szituációi közül melyek "abszurdak" és melyek "banálisak". Ők ez utóbbiakat vetették el, mert számukra korunk leírásához az abszurd a megfelelő nyelvezet, míg a banális egyenlő lenne a hazugsággal. Ha ezt figyelembe veszszük, megértjük, hogy miért lett az a film egyik legjobb, bátran filmtörténetinek is nevezhető jelenete, amikor Kapa tíz percen át (ami a filmen óráknak hat) a leégett Budapesti Sportcsarnok kibelezett és közönség elől elzárt belső terében pincérfutóversenyre gyakoroltatja Pepét. Pedig ez a jelenet mindössze annak a hazai kapitalista struggle for life-nak a bemutatása, amelyet a "nyomulás" jellemez. A jelen szaggatott párbeszédű és így rögtönzöttnek tetsző fölmondása erős metaforává válik, hasonlóan ahhoz a metaforához, amelyet egykor a Szegénylegényekben a sánc jelentett. Ezt azonban azok a fiatalok, akik az Utolsó vacsora az Arabs szürkénél pergő képeit nézték, aligha vették észre, lévén hogy 1965-ben szüleik sem voltak annyi idősek, mint most ők. De még azok a fiatalok sem hasonlítgattak, akik meghívták Jancsó Miklóst egy kis beszélgetésre a filmről és másról. Ők inkább azt értékelték, hogy előttük áll egy nyolc évtizedet megélt ember remek szellemi és fizikai állapotban. Aki kedvükért (?) a klasszikus Mancs nyelvezetet használja, és fizikumát - mióta kinőtt a cserkészetből - semmi olyan eszközzel, módszerrel (sport, egészséges életmód stb.) nem gondozta, amely általában szükséges az életminőség hasonló színvonalú megőrzéséhez.

Az idős embereket szokták úgy is jellemezni, hogy ők a "nagy idők (nagy) tanúi". Alapjában véve helyesen, hiszen az egykor jelentős szerepet játszó emberek anekdotái a régmúltról szólnak, és a jelennel való kapcsolatuk - ritka kivételektől eltekintve - laza. Ráadásul az öreg filmrendezőt nem szeretik. Az újdonságot a kritika, a közönség - nagyon helyesen - a fiataloktól várja. Vannak persze kivételek: a spanyoloknál Bunuel, nálunk Jancsó Miklós, akinek az a titka, hogy a lehető legteljesebben a jelenben él. Tudja, hogy a "nagy időket" legtöbbször az aktuális hatalom választja ki legitimációs kényszerből, a jövőre pedig - végső soron a túlvilágra - túlságosan sokan hivatkoztak már hasonló okokból.

Hogy eláruljam, az Utolsó vacsora az Arabs szürkénél voltaképp úgy készült, mint amikor egy harminckét lapos magyar kártyából véletlenszerűen megkapjuk a magunk tíz lapját. A pakliban - mások mellett - ott vannak egy hosszú élet több mint sok rendszerváltásának motívumai is. A négyszer nyolc lap gazdagabb kínálatot jelent, mint amit a dramaturgiák alkalmazni szoktak, lévén a film - Jancsó Miklós provokáló álláspontja szerint - primitív dolog. A kézbe kapott tíz lap - a millió lehetséges változatból - az a leosztás, amelyet lehet elrontani, lehet győzelemre vinni, és csapnivaló leosztás esetén (nevezzük így a személyi és tárgyi feltételek végtelen szegényességét) mérsékelni a veszteséget. Ki milyen tehetséggel tudja forgatni az ördög bibliáját. Rossz lapból nyereséget kihozni, ahhoz kevés a tehetség, ahhoz bizony zsenialitás kell.

A Jancsó Miklós-évben azonban még ez a zsenialitás sem kapott teret. A csillagok állása ugyan mást ígért. Amikor két lelkes fiatalember, Zubornyák Zoltán és Szemán Béla úgy gondolta, hogy a nyolcvanéves Jancsó Miklós tiszteletére fesztivált kellene rendezni, a hivatalos fesztiválközpont ragaszkodott hozzá, hogy az - az őszi születésnap ellenére - tavasszal legyen, mivel az Őszi Fesztivál mögött kizárólag a főváros áll, a tavaszi eseményt pedig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is támogatja. A Tavaszi Fesztivál fölvette tehát a Jancsó Miklós-év fonalát ott, ahol a filmszemle abbahagyta. Ezzel meg is zavarta például az egyetlen filmszaklap szerkesztőit, akik márciusban üdvözölték a Mestert egy Lengyel László tollából való cikkel. Amelyből három rövid mondatot érdemes idézni, mutatva, hogy még ilyen emelkedett alkalomkor sem sértő, ha "Miki bácsiról" ezt írják: "Gondolatai vannak. Sokszor baromságok. De mögöttük szikrázik a tehetség, az egyéni látás." A kulturális kormányzat azonban nem dőlt be a korai születésnapnak. A Jancsó-fesztiválon megjelent a Csillagosok, katonák egykori szereplője, Nyikita Mihalkov, akinek a tiszteletére az orosz követség ebédet adott. Azon a Magyar Köztársaság államtitkár-helyettessel képviseltette magát. "A többi néma csend..." (Shakespeare).

Júniusban Jancsó Miklós visszaadta az orosz rendező látogatását: a moszkvai fesztivál díszvendége volt. Ekkor a Mihalkov-klán dácsájában egy éjszakát töltött a házigazdák (a két rendező, Nyikita Mihalkov és Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij, valamint a papa, Szergej Mihalkov, a szovjet és a jelenlegi orosz himnusz szerzője) asztalánál, amelyet Jancsó Miklóson kívül Jack Nicholson, a színész, Ingeborga Dapkunaite színésznő, Sean Penn rendező és producere, Michael Fitzgerald (aki pályáját a Kék Duna keringő talpra állításával kezdte), a svéd származású Peta (nem Petra!) Wilson, az amerikai Nikita-sorozat főszereplője és Vlagyimir Putyin orosz elnök ült körül. Mellesleg a politikus jelenléte a filmesek között legitim volt, mivel mint egyszemélyes Országimázs Központ elnöki dekrétummal - ad infinitum - rendelkezett a moszkvai nemzetközi filmfesztivál anyagi hátteréről. Jancsó Miklós ennek következtében többet beszélgetett az orosz elnökkel, mint a magyar politikai elit együttvéve.

Jancsó Miklós, a másik akart-akaratlan egyszemélyes Országimázs Központ Moszkvából hazatérve azt tanácsolhatta volna a magyar kormányfőnek, hogy sétáljon végig egyszer lassan, szemlélődve az Arbaton vagy a volt Gorkij utcán. Megérezné, hogy a Szovjetunió felbomlása után is olyan nagy birodalom fővárosában van, amely az elmúlt nyolcvan évet nem alámerülve élte át, hanem hosszú történelme időarányos epizódjává tette. Természetesen a hazai tényezők nem voltak vevők Jancsó Miklós tanácsaira, akit - Sipos András filmrendező agyából kipattant ötlet alapján - barátai a szakmából a Kővágóörs melletti Kornyi-tó partján, több Jancsó Miklós-film emblematikus helyszínén ünnepeltek. Nem akart kimaradni az ünneplésből az MSZP sem: ők Jancsó Miklóst egy Demény Pál-plakettel ajándékozták meg. Az SZDSZ születésnapi "teadélutánján" tiszteletére Szakcsi Lakatos Béla ült a zongora mellé, Kathy Horváth Lajos hegedült, az Andro Drom zenélt. A "csigatévé" baráti találkozót szervezett, amelyen több haragos is megjelent. Ez utóbbiak közül volt, aki ismét barátként távozott. Szóval, majd minden napra esett egy köszöntő, megemlékezés. Külföldön is. A lengyel államelnök - a jobboldali kormány egyetértésével - Jancsó Miklóst a Lengyel Köztársaság Tiszti Keresztjével tüntette ki. A Jancsó Miklós-év híre még Kijevbe is eljutott! Az ottani fesztiválon Jancsó Miklós kapta Hajdu Szabolcs Macerás ügyek című filmjében való szerepléséért a legjobb epizódszereplő díját. A magyar főváros is kitett magáért. A nyolcvanéves Jancsó Miklós díszpolgár lett. Hogy az mivel jár? Díszsírhellyel. Ami nagy haladás: a hetvenedik születésnapon ugyanis M. G. P. azt írta, hogy Jancsó Miklósnak nem jutott Magyarországon dinnyeföld. Az persze azóta sincs. A kormány, a minisztérium láthatólag úgy gondolkodott, hogy Jancsó Miklós a ti emberetek, vele nem kell foglalkozni a sűrűn hulló millenniumi kitüntetések évadján. Sebaj, az eljövendőnek legalább lesz mit pótolnia.

Végül pedig majdnem megesett az a szégyen, hogy őt is, mint a Roma Polgárjogi Alapítvány önkéntesét, bilincsbe verve vigyék fogdába. Talán még egy "rabosításon" is áteshetett volna. Jancsó Miklós szem volt abban az élő láncban, amely a budapesti Csikágóban egy cigány család kilakoltatását akarta megakadályozni. Van, ugyanis, aki nem roma, és mégis vállalja a romaságot, van, aki roma, és igyekszik azt elfelejteni. Az élet sokszor produkál ilyen keresztlépéseket. A közegekben - úgy látszik - volt annyi illemtudás, hogy megvárták, míg órák múltán Jancsó Miklós hazamegy, és csak utána léptek akcióba. Vagy csak akkor kaptak parancsot: "Elő a bilincsekkel!"

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.