Jön a karácsony, de van a családban egy hülye, aki senkinek nem vesz ajándékot, és előre közli, hogy utálja a bejglit. Ez a hülye vagyok én, a kezdődő Liszt-Bartók zongoraverseny idején. Tehát nyitókoncert, két régebbi győztessel, Mocsári Károllyal és Bogányi Gergellyel. No, meg a Telekom Szimfonikusokkal, akik rögtön a koncert elején elvarázsolnak egy pillanatra: az Este a székelyeknél finom kezdetével, az oboaszólóval, amire azonban ráröffent a klarinét, így aztán az évad eleji meghatódás hamar odavan. A továbbiakban azt kapjuk a Ligeti András vezényelte társaságtól, amit kapni szoktunk, a jónál rosszabbat, a rossznál jobbat; ha kíséretről van szó, kevéssé inspirálót, ha önállóan előadott darabról, akkor figyelemmel csak nehezen követhetőt.

A lényeg azonban ezen az estén a két szólista. Bogányi Gergely kezd Liszt Esz-dúr zongoraversenyével, elég meggyőzően. Legalábbis a magam részéről a szünet előtt csak elégedett nyújtózásról mesélhetek. Akadnak melléütések, de ezek is olyan meggyőzőek, hogy írhatta volna Liszt így is a darabot. S az egész kissé üresen hangzik, nem találja az ember azt az összetartó erőt, amitől az Esz-dúr zongoraverseny több mint virtuóz részletek laza egymásutánja, de az előadásnak van hőfoka, indulata, világa, ami azt illeti, sikere is.

Bogányi Gergely ellen a legmeggyőzőbben Mocsári Károly tanúskodik, pusztán azzal, hogy leüti az első hangot a zongorán az A-dúr zongoraversenyben. Sokkal magvasabb, erőteljesebb, szebb zongorahang szólal meg, és ez mutatja meg, hogy Bogányi Gergely játékából a látvány ellenére éppen az erő hiányzik, hogy az ő zongorázása valahogy a felszínen marad, a klimpír minden csodálatra méltó gyorsasága ellenére kopácsolásként hat. Nem mintha Mocsári Károly olyan szenzációs A-dúr zongoraversenyt mutatna meg. Az ujjak már kissé nehezen engedelmeskednek, nem tiszta a játék, a lényeghez ugyan közelebb vagyunk, de a tengernek nemcsak mélye van, hanem felszíne is, és az most nem meggyőző. Ami ennél is rémesebb: mintha Mocsári Károly muzsikálásában a kiégettség, a csalódottság lenne a meghatározó élmény. Mint amikor az ember visszatekint, és látja, hogy már lefelé megy, csak azt nem tudja pontosan, hogy hol is lehetett az a csúcs, hogy nem vette észre.

Szóval ez lenne az ünneprontás. Itt állunk a verseny előtt. Lesznek majd győztesek, helyezettek, lelkesen az életnek, pályának nekiszaladók, és ma csak az látszik, hogy az első díj semmire nem garancia. A húsz évvel ezelőtti nyertes fáradt, szelíd, csöndes ember, a tíz évvel ezelőtti győző ma zavart, nyugtalan, önmagát kereső, a siker mámorában feloldódni vágyó. A tízévnyi különbség arra elég, hogy Bogányi még a Manók táncát adja ráadásként, Mocsári pedig Izolda szerelmi halálát. Vagy arra, hogy az egyikük már tudja, nincs mit megtalálni, a másik pedig még nem tudja, mit kell keresni. Nekünk viszont most az a dolgunk, hogy mindezt elfeledjük, és jó versenyt kívánjunk.