Oliver Stone 9/11-ét kifütyülték
Ez a helyzet azonban minden bizonnyal hátráltatja a velenceiek tavaly beharangozott, 100 millió eurós fesztiválközpont-fejlesztési programját. Pedig nagy szükség lenne rá, mivel a vetítőhelyek fölött igencsak eljárt az idő, a szálláshely pedig olyan kevés a Lidón, hogy a hoteltulajdonosok áraikkal és arcátlanságukkal még hírhedt cannes-i kollégáikon is túltesznek.
Az anyagi gondok mindenesetre szemmel láthatóan rányomták bélyegüket a rendezvényre: sokkal szerényebb a külcsín és kevesebb az ingyenes szolgáltatás, mint korábban. Örömteli fejlemény viszont, hogy a recesszió mellékhatásai a programon nem mutatkoznak meg. Hosszú évek óta a legerősebb velencei versenyt sikerült összehoznia Marco Müllernek. Bár sokan kritizálták, amikor tavaly 82-ről 54-re csökkentette a hivatalos programba meghívott filmek számát, a korábban hosszú éveken át a locarnói mustrát igazgató szakember számítása bejött, a koncentrált figyelem miatt igencsak felértékelődni látszik a velencei jelenlét. Müller legyőzte a berlini (a marketinget erőltető) és a cannes-i (a lehető legnagyobb merítéssel operáló) taktikát is.
Az idei versenyben szereplő 21 mű mindegyike világpremier, amire nem volt példa a második világháború óta. Ennek elérésében minden bizonnyal közrejátszott Ang Lee Túl a barátságon című érzékeny meleg- drámája: tavaly Cannes visszautasította, Velencében viszont díjat kapott, és meg sem állt az Oscarig. Ugyanez történt két éve Mike Leigh Vera Drake című filmjével is.
Marco Müllernek igaza van, igaza annak ellenére, hogy a versenybe túlzott mennyiségben válogattak be amerikai filmeket: öt érkezett az Egyesült Államokból, és a velencei mustra történetében először vetítenek thaiföldi, illetve csádi produkciót.
A fesztiváligazgató azzal indokolta az amerikai inváziót, hogy mindegyik jó film. Kettőről már kiderült, hogy nem is annyira. A pontosan tíz éve vegetáló, és bukást bukásra halmozó nagymester, Brian de Palma Fekete dália című, James Ellroy regénye alapján készült mozija ugyan nagy visszatérés, a rendező legszebb éveit idéző munka, de egy hollywoodi színész titokzatos halála - hacsak nem Marilyn Monroe-ról van szó, de sajnos nem, hanem Elizabeth Shortról - nem a legérdekfeszítőbb alapanyag. Mindenesetre a film gyönyörű képeinek nagyon örülünk, különösen, hogy Zsigmond Vilmos fotografálta őket.
Hollywood alapszabálya: ha lehet egy filmet készíteni egy bizonyos témáról, akkor miért ne készüljön rögtön kettő, duplaannyi pénzért? És ha már így sikerült, milyen jópofa lenne menten egy fesztiválon versenyeztetni őket. Ez nem tréfa, hanem tény: az elsőfilmes Allen Coulter szintén egy különös körülmények között elhunyt színészről készített filmet: az egykori tévés Supermanről, George Reevesről. Az előbbi film a negyvenes évek álomgyárába kalauzol el, az utóbbi az ötvenes években zajlik. A Hollywoodland előnye a főszereplő Adrian Brody, aki igazi magánszámot csinál a kissé vontatott bűnügyi drámából, ám ez nem elég ahhoz, hogy kellemessé tegyen két órát.
A terrorizmus és 9/11 bizonyára hosszú éveken át érezteti majd hatását a filmművészetben. Szinte minden második versenyműben felbukkan valamilyen posztszeptemberi trauma. Ráadásul az idén már a direkt 9/11 mozik is megjelentek. Cannes-ban Paul Greengrass mutatta be a United 93-at, a Lidóra meg Oliver Stone érkezett (versenyen kívül) a World Trade Centerrel. A film két rendőr története, akikre ráomlott az ikertornyok egyike, miközben evakuálni igyekeztek az embereket. Eljött Velencébe a két egykori, a sérülései miatt ma már nyugalmazott rendőr, Will Jimeno és Paul McLoughlin is. Számukra 9/11 a kötelességről szólt, arról, hogy segítsenek az embereken. A terrorizmusról azt gondolják, hogy nem Amerikát, hanem az embereket érte a támadás: 97 különböző nemzetiséghez tartoztak az áldozatok.
A Népszabadságnak nyilatkozó Oliver Stone állítja, azért készítette el a filmet, hogy emlékeztesse az embereket arra az összetartásra, amely akkor érezhető volt. Sőt, a világ is az Egyesült Államok pártján állt. Ahogy fogalmaz, ma már nagyon messze járunk ettől, Bush arroganciája és magánháborúja földbe döngölte az ország jó hírét. Bár ez a politikai álláspont nem üt át a filmen, Stone szerint így is érezhető benne a csak rá jellemző Stone-punch (azaz kőkemény ütés). Ezt azonban a messze földön híres velencei kritikusok nem így látták: tisztelet ide, tisztelet oda, kifütyülték a filmet.
