Picasso örmény gyermekei
Az elmúlt hetekben több koncertet is adtak hazánkban, az A38 hajón és a Szigeten, s valamennyi alkalommal zajos sikert arattak. A magukkal hozott CD-ket pedig a végén azonnal szétkapkodta a nekihevült hallgatóság.
Az 1999-ben alakult együttes lelke az örmény testvérpár, az énekes Gaya és a gitáros Karen Arutjunjan. Szüleik szűknek érezték az otthoni falusi életet, az édesanyjuk Jerevánba, az édesapjuk Moszkvába ment tanulni, s végül negyven éve az orosz fővárosban telepedtek együtt le. Gaya és Karen már ott születtek, ott jártak zeneiskolába, gyakorlatilag elvágva a saját kulturális gyökereiktől. Gyerekkorukban még szégyellték is, hogy a szüleik a családi összejöveteleken örmény népzenét hallgattak, ezzel a fajta mássággal az orosz környezetben akkoriban nem tudtak azonosulni. Aztán úgy tizennyolc éves korukban, alapjaiban változott meg a hozzáállás, kutatni kezdték a gyökereiket, azóta rendszeresen járnak haza a rokonokhoz az örményországi Panik faluba, s veszik fel a dalaikat, melyekből aztán ihletet merítenek.
A családban különösen az anyai ág erős zeneileg, a felmenőik között szinte mindenki szoros kapcsolatban állt a szónikus hagyományokkal. Vagy játszott valamilyen népi hangszeren (thar, dzurna, duduk, süvi), vagy egyszerűen csak énekelt. Az egyik nagymama például rengeteg egyházi éneket ismert, annyira sokat és annyira szépen tudta előadni őket, hogy a jereváni nemzeti múzeum, a Matenadara munkatársai is megkeresték őt a falujában. Számos ilyen éneket rögzítettek vele, melyek azóta is megtalálhatók az örmény nemzeti kulturális örökséget gondozó intézményben.
Gayának és Karennek már a középiskolában volt saját zenekara, vad és kísérleti (zaj) zenét játszottak, majd 1999-ben megalapították a Deti Picassot, és úgy határoztak, nyitnak a mainstream popkultúra felé. Első minialbumukon (Inoje Vescsesztvo) öt orosz nyelvű szám található, köztük egy híres mese betétdalának a feldolgozása, mellyel számukra is meglepő, és azóta kellemetlenné vált sikert arattak. Ha Oroszországban meghallják a nevük, még ma is sokan úgy ismerik őket, hogy „ja, azok, akik azt a dalt énekelték”.
Pedig a mainstream popkultúrával való kacérkodás ezzel a számmal véget is ért, rájöttek, számukra ez nem járható út. Inkább az örmény zenei hagyományok felé fordultak, hogy annak dallamkincsét, harmóniai és ritmikai elemeit a rockzene eszközrendszerével vegyítve valami újszerű, egyéni és expresszív zenei világot alakítsanak ki. Hívhatnánk ezt etnorocknak is, de a Deti Picasso ennél sokkal merészebb és kiszámíthatatlanabb. Szívesen és szabadon merít a különböző stílusok (heavy metal, art rock, grunge) formanyelvéből, a dalokban rengeteg a pszichedelia, miközben az egzotikus hangzású örmény nyelv az ősiség és időtlenség különös érzetét adja. A koncerteken pedig ehhez még hozzájön Gaya vehemens, vibráló, gyakorta hipnotikus, magával ragadó előadásmódja.
Nem szeretnék viszont, ha megragadnának az etnorock kategóriában, ezért az elmúlt időszakban az „örmény program” mellett írtak egy „oroszt” is, melyet CD formában (Glubina – Mélység) áprilisban jelentettek meg. Ebben – a nyelvi különbségen túl – lényegesen kisebb az etnikus hatás, lassabb a tempó, több a kortárs és avantgárd kikacsintás, sokszor vonósnégyes kíséretében. Emellett Gaya és Karen radikálisabb zenei kísérleteire Noiz Orkesztra néven külön projektet alapított, melyben rajtuk kívül egy orosz elektronikus zenész, Rikhter és a magyar kortárs dzsessz egyik legegyénibb „hangja”, Grencsó István játszik. Ráadásul az örmény testvérpárnak nem Grencsó az egyetlen magyarországi kötődése: a Deti Picasso az elmúlt években számos közös koncertet adott a Másfél együttessel, részben Budapesten, részben Moszkvában és Szentpétervárott, Gaya pedig – egy szám erejéig – még énekel is az amúgy fennállása másfél évtizede alatt következetesen instrumentális rockzenét játszó budapesti csapat legutóbbi albumán.
