Állunk, vagyis hát ülünk, és nem tudjuk, hogy szeressük vagy ne ezt az egészet, aztán dőlünk, bedőlünk, nekidőlünk, hátradőlünk, engem nem érdekel, ez tetszik, és akarom is, hogy tetsszen. Mert annyi a film, és olyan ritkán érzi azt az ember, hogy nem teljesen fölöslegesen tölti az idejét a sötét teremben, kukoricával a kezében, hogy már ezért a ritka érzésért is érdemes.

Nem a váratlanságok filmje a Románc és cigaretta. A Coen testvéreknél is szereplő, többnyire idegroncs olasz-amerikaiakat játszó John Turturro rendez egy filmet, amelynek a Coen testvérek a producerei, és ott villogtatja benne a fogsorát Steve Buscemi, ott mereszti benne halszemeit Christopher Walken is. Szóval az alsóbb néposztályokat bemutató, sötétkés, nevetséges, mégis szép, mégis komoly történet. A meglepetés talán csak annyi, hogy nem történet, annyira rendetlen és banális, mint az élet, elmondani nem érdemes a cselekményt, mert alig van, egy ideig nem is lehet érzékelni, hogy merre van a fősodor, aztán mégis van vége, van benne egy temetés, hogy ne üljünk hajnalig a moziban.

Kedvenc színészeink szerepelnek. Susan Sarandon gyűrötten, szokása szerint elgyötörten, James Gandolfini, aki ebben a filmben kivételesen nem bérgyilkos és nem maffiózó, csak satyakos proli, ki is használja a lehetőséget, és nagyot alakít, tényleg nagyot, súlyos, mint a hegyomlás, ahogy elnehezülten, agyoncigarettázva a levegőt kapkodja, vagy egyáltalán csak van. Feltűnik régi barátnőnk a Fassbinder-filmekből, Barbara Sukowa, és épp egy régi barátnőt alakít teljes neurotikájával, meg a legszínésznőbb színésznő Hollywoodban, Kate Winslet, akit még soha nem láttam kétszer ugyanolyannak, el is tartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy ez a dögös vörös a furcsa angol akcentusával ő.

Miközben nagyon színészes a film, és nagyon filmes is, úgy értve, hogy igen messzire szakad el a valóságtól, amikor a rendőr az utcán vonaglós táncot lejt, és az összes szereplő dalra fakad benne, kimennek az elhanyagolt, lepusztult kertbe, és musicalekből adnak elő részleteket ordítva, zenekari kísérettel, meg Janis Joplin-számokat, mégis nagyon valóságos, hétköznapi, aszfaltszínű, savanykás szagú. Slágerszövegekkel beszélgetnek az emberek, és egyáltalán csúnyák, ráncosak, idétlenek, fekete a tüdejük és festett a hajuk, az egész mégis egy varázslat. Nyilván azért, mert mi is slágerszövegekkel beszélgetünk, és nem Shakespeare-rel, előbb szalad ki a szánkon az, hogy "vagy mindent, vagy semmit", mint York napsütése, amelyről tudjuk jól, hogy rosszkedvünk telét tündöklő nyárra változtatta át. A színészek minden tehetségükkel, a filmjelenetek minden erejükkel az életről beszélnek, a rusnya kertben álló rozsdás hintáról és a törött vécékagylóba ültetett virágról, és zavarba jövős, nevetgélős szemérmességgel azt mondják az alkotók, hogy élni, élni mi édes, mi szép. Az ember kijön a moziból, elkezdi ölelgetni az arra járókat, azok persze értetlenül bámulnak, de akkor elénekli nekik a Delilah-t, és kórusként beszállnak a taxisofőrök meg a hajléktalanok, miközben a tánckart a helyi zöldségesstand két üdvöskéje adja, és ez az érzés eltart másnapig. Éljen a mozi.

Románc és cigaretta. Rendezte John Turturro. Forgalmazza az spi

Zavarba jövõs, nevetgélõs szemérmességgel azt mondják az alkotók, hogy élni, élni mi édes, mi szép