Az elkötelezettek ragaszkodnak, a mérlegelők mérlegelnek - igaz, egyre ingerültebben. A kemény mag lojalitást üzen, a bizonytalanok kiábrándultságot, elégedetlenséget, fásultságot jeleznek, a protestszavazók pedig végleg összezavarodtak, kezdenek belefáradni a keresgélésbe, inkább a hátukat mutatják ide is, oda is. Unalomig ismert látlelet, amelyet csak az tesz ismét aktuálissá, hogy valamiért mindig elhisszük: a legutóbbi állapothoz képest már nincsen tovább - lefelé. Aztán rendre kiderül, mégis van: ahogy mondani szokták, a mezőny mostani összképe silányabb a sokéves átlagnál.

Az effajta felmérések eredményei persze némileg csalókák. Részint, mert eltérő ismertségű figurák versenyeznek egymással, másrészt mert az igazán karizmatikus - úgymond: megosztó - személyiségek módszertanilag eleve vereségre vannak ítélve, és esetenként egy-egy közjogi poszt presztízse is belehamisít még a képbe. Ugyanakkor a közéleti takarásból, aktuális teljesítmény nélkül is lehet erősödni, negatív következménye pedig majdhogynem kizárólag a karakteres tetteknek lehet. Ezért van az, hogy - ha reflektálatlanul nézzük az ilyen listákat - akár azt is gondolhatjuk, hogy Dávid Ibolyának nagyobb a "pártpolitikai" aprópénzre váltható bizalmi tőkéje, mint mondjuk Hiller Istvánnak. Vagy hogy Szili Katalin nagyobb hatást gyakorol az emberekre, mint Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc. Persze ezeket senki sem hiszi, de ettől még valós tendenciáról beszélnek a népszerűségi adatok. Elitünk fáradóban, fakul a tekintély, politikusaink hitelvesztésre állnak.

Ám ahelyett, hogy ezen búslakodnánk (megteszik azt mások, másutt), inkább nyugtázzuk elégedetten az állampolgári éleslátás tényét. Mert az emberek bizony nem érzékcsalódás áldozatai, hanem pontosan látják, értik és értékelik a helyzetet. (Gondoljunk csak bele, mennyivel nyugtalanítóbb lenne, ha hasonló kormányzati teljesítményre országos lelkesedés volna a válasz.) A közhangulat legfrissebb lenyomata valójában csupán egy frappáns össznépi válasz a legutóbbi kampányidőszak szellemi kiskorúsító hadjáratára: akkor a politikusok pontozták le szavazóikat (már ami az értelmi képességeiket illeti), most pedig ők tesznek hasonlóképpen választottjaikkal, csak ezúttal a hitelesség és a szimpátia tárgykörében. Meglepődni senkinek sincs oka; a maszatolásnak és a cinizmusnak rendszerint efféle ára van.

Ha meg kívánjuk fejteni tehát, hogy az emberek miért is vannak most épp ily lesújtó véleménnyel a honi politikusi elitről, elég csupán abba belegondolnunk a közelmúlt történései alapján, hogy vajon e politikusi elit milyen véleménnyel lehet a választóiról.