Kór és terápia

Azt gondolom, hogy Tanács István Hálapénz címmel megjelent cikkében kiválóan részletezi a hálapénz motivációit.

Annak ellenére, hogy teljes mértékben igaz, hogy a hálapénz tulajdonképpen a jobb szolgáltatások ára, fennmaradásához két további fontos tényező kell: 1. Ne legyen a rendszerben semmi más alternatív és leszabályozott módja annak, hogy a szűkös erőforrásokhoz (azt hiszem, azt el kell fogadnunk, hogy Magyarország gazdasági fejlettségi szintjén még sokáig szűkösek lesznek az erőforrások a gyógyításban, hiszen azok szűkösek a lényegesen gazdagabb országokban, például Németországban is) ki, milyen elvek alapján jut hozzá. Az egészségügyi szolgáltatást nyújtónak valamilyen módon el kell döntenie, hogy két pontosan ugyanolyan rossz állapotban lévő és azonos diagnózisú beteg közül ki kapja állami költségen teszem azt a 100 ezer forintba kerülő (tízágyas lerobbant kórterem, csak gyógyszeres kezelés), és ki az 1 millió forintba kerülő (kétágyas felújított kórterem, speciális sebészeti beavatkozással) terápiát. Mivel elvileg mindenkinek minden jár, így a szolgáltatónak (aki az esetek többségében az orvos) döntenie kell, ő pedig sokszor anyagi alapon dönt, így az esetek jelentős részében a hálapénz alapján hozza meg a döntést. 2. A rendszer szereplői elfogadják a rendszert azért, hogy az üzemeljen és fennmaradjon. Az elfogadottság adott, hiszen nap mint nap emberek adják, míg más emberek elfogadják a hálapénzt, és egyik oldal morális ellenállása sem olyan erős, hogy a jelenlegi állapot szerint kikezdje ezt a helyzetet. Az orvosok sok esetben finoman, néhány esetben egyértelműen jelzik a betegeknek, hogy nem árt, ha adnak, időnként még az öszszeg és az érte járó speciális ellátás is előre megnevezésre kerül. A betegek meg azt gondolják, hogy ez természetes.

Arra, hogy a hálapénz mennyire nem természetes, hadd adjak egy gondolatébresztő példát. Van a társadalomnak egy olyan rendszere, ami szintén nagyon fontos, tömegesen veszik igénybe az állampolgárok a szolgáltatásait, szintén az állam szolgáltatja szintén részben alulfizetett képzett alkalmazottakkal, és természetesen szűkös erőforrásokkal küzd. Gondolom, kitalálták - bizony a közoktatás ez a bizonyos másik szolgáltatás. Belegondoltak már, mi lenne, ha itt is általános gyakorlat lenne a hálapénz, amit - ahogy az egészségügyben az orvosnak - az oktatásban a tanárnak kellene fizetni. Csak egy példa: egy adott állami iskolán belül aki nem fizetne, annak gyermekét 35-ös osztálylétszámban, lerobbant tanteremben a legrosszabb pedagógus tanítaná olvasni, míg aki fizet csúszópénzt, annak gyermekével a szomszéd teremben, 20-as létszámban, frissen vásárolt eszközök között a legjobb tanár néni tenné ugyanezt. Azt hiszem, ezt ma Magyarországon a rendszer szereplőinek többsége nem fogadná/fogadja el, mind a tanítók, mind a szülők morálisan elutasítják a hálapénzt.

A fentiek alapján vitatkoznék azzal, hogy az egészségügyben majdhogynem szükségszerű lenne a hálapénz. Itt bizony jelentős szemlélet, és szabályrendszer-változás kell, ebben, azt hiszem, sokan egyetértünk, csak nem szabad megijednünk a változásoktól.

Tóth Norbert
közgazdász, Budapest

A múltat végképp eltörölni

Tamás Gáspár Miklós "óbudai embereként" megköszönve a kiváló publicista megtisztelő figyelmét, szeretném néhány részletre felhívni az olvasók figyelmét (Óbudai emberünk, augusztus 22.).

1947 és 1989 között sok minden történt. Én például 1955-ben születtem, és 1989-ig az előző rendszerben éltem, tanultam, dolgoztam, és ekkor születtek a gyermekeim is. Azt hiszem, azok a tulajdonságok, az a motiváció, mely egykor a kémelhárításhoz, majd a KISZ-be vitt, tesz ma is alkalmas alpolgármesterré, és - amennyiben a választók is így gondolják - tehet majd alkalmas polgármesterré.

Valóban részt vettem a régi rendszer fenntartásában, és egy kicsit a megreformálásában is. Nem jobban és nem kevésbé, mint a Varsói Szerződés egykori tisztjei, akik ma a honvédség kötelékében védik a hazát, együttműködve a többi NATO-tagállam katonáival. Nem jobban és nem kevésbé, mint a Nemzetbiztonsági Hivatal vagy a rendőrség azon vezetői, akik velem együtt végeztek a főiskolán. Nem jobban és nem kevésbé, mint az orvosok, múzeumigazgatók, vagy éppen egyetemi oktatók. Kémelhárítónak lenni nem nagyobb bűn, mint más foglalkozást űzni. Medgyessy Péter hasonló hátterének napvilágra kerülésekor volt már erről vita a sajtóban, akkor az emberek többsége ezt az álláspontot elfogadta. Tamás Gáspár Miklós nem. Kétlem, hogy most nekem sikerülne meggyőzni.

Fontos részlet, hogy a kémelhárítás munkáját segítők döntő része hazafias alapon vállalta a feladatot. A hétköznapi használatban azonban az ügynök szóhoz kapcsolódó negatív tartalom azzal a vélekedéssel van összefüggésben, hogy ők a politikai véleményükkel és a tevékenységükkel kapcsolatban nem voltak teljesen őszinték sem akkor, sem a rendszerváltást követően.

Én nyílt állományú tiszt voltam. Nem hazudtam sem akkor, sem most: bizonyos dolgokat ma már másként látok, de ma is vállalom az akkori véleményemet, és nem tagadok le semmit az önéletrajzomban sem. Miért kellene tolerálnom azt, ha valaki egy egészen más emberi magatartással vádol?

Jobban örülnék, ha inkább Óbuda-Békásmegyer jövőjével kapcsolatos elgondolásaimról vagy az önkormányzatiságról vallott nézeteimről számolhatnék be ezen a felületen. De sajnos nem tehetem. Kénytelen vagyok harcolni az igazamért. És bízom abban, hogy a bíróság és a választók is nekem adnak majd igazat.

Dr. Pető György
polgármesterjelölt, Óbuda-Békásmegyer