Kormánymozdulat
Eddig ott volt az euró bevezetése - ám ma már ezt sem nevezhetjük célnak. Igazság szerint sohasem volt az: az euró megjelenése nálunk egyet jelentett az uniós felzárkózással. A konvergencia - vagyis (hogy értelmet adjunk a mostanában sokat emlegetett szónak) a nálunk fejlettebb államok utolérése a gazdasági teljesítmény és a jólét szempontjából egyaránt - önmagában tényleg lehetne cél. Ennek egyik eszköze lehet az euró bevezetése, amihez - és nem teljesen mellékesen a felzárkózáshoz is - szükség van a kisebb állami hiányra. A probléma most azzal van, hogy az euró mind távolabb tolódó bevezetése miatt egyre többet kérdezzük: mit is akarunk elérni valójában?
Tulajdonképpen azt sem garantálja semmi, hogy a forint leváltásával tényleg beérjük Európa nyugati felét. Van élet az eurón kívül is - a norvégok és a britek is egész jól elvannak a maguk fizetőeszközével. "Garancia" leginkább arra van, hogy a magas államháztartási hiánnyal az ország leszakad: a költségvetési deficit pénzt von el a gazdaságtól, és ezzel gátolja a fejlesztéseket, valamint megemeli a kamatokat és az inflációt. Szóval: árt. A hiány csökkentését azért várják el a befektetők, mert tudják, hogy rossz vége lesz az adóssághalmozásnak. Ám az nem jelent az égvilágon semmit, ha - pénzügyi vagy uniós nyomásra, esetleg a nélkül, önmagunktól - csupán megértjük a közgazdaságtan törvényszerűségeit. Előrelépés persze, ahogyan fejlődés az is, ha a rossz tanuló átmegy a vizsgán. De ez még távol van a jótól is, nemhogy a jelestől.
Természetesen aligha lehet kétséges, hogy Brüsszel elfogadja a most megszülető pénzügyi tervet. A program most először tartalmaz elfogadható számsorokat: tudni lehet belőle, hogy a kormány 2008-ra elviselhető szintre csökkenti a deficitet. Az már más ügy, hogy 2009-re tényleg eléri-e a bűvös három százalék környékét - de a lehetőség benne van. Elég sok adót emeltek meg, eléggé nagy költségvetési megszorításokat terveznek, megfelelően vágják vissza a bérek vásárlóerejét ahhoz, hogy mindez sikerüljön. A program - hiánycsökkentési értelemben - hiteles és tarthatónak tűnik. Persze megvannak a politikai kockázatok - a választás közeledtével puhuló költségvetés - és a nemzetközi gazdaság helyzetének veszélyei (az elszabaduló olajáraktól az általános recesszióig). Ám ezek benne vannak a pakliban, és a programmal önmagában nincs is semmi gond.
A kérdés leginkább az, hogy mi van, ha sikerül, mi következik az alacsonyabb hiány után? Erre most csak homályos a felelet - amit a konvergenciaprogram tervezetének említett, gazdaságpolitikai célokról szóló fejezetcíme is mutat. Félő azonban, hogy a kérdésre a tervezet átírása után se lesz igazi, átbeszélt, társadalmilag is elfogadott válasz. Abban ugyanis meglehetősen könnyű egyetértésre jutni, hogy a cél Európa utolérése. Ezt le is írták már. Ám a kérdés ma leginkább a hogyanról szól. Márpedig ez a hogyan az, amelyet gazdaságpolitikának hívnánk, és ez az, amiben nem igazán jutunk egyetértésre. Mi így együtt, magyarok.
Ez ügyben nem a szokásos ellenzék-kormány ellentétről kell beszélni. Valójában az ellenzéken és a kormányon belül is ugyanaz a vita, pontosabban ugyanaz a tanácstalanság látható. A dilemma lényegében két gazdaság- és társadalompolitikai irányzat, két országmodell ellentétéből adódik. Nagyon leegyszerűsítve ezt a liberális és a szocialista elképzelések különbségeként szokás emlegetni - ám talán jobb ezt a gazdasági típusú és a társadalmi megközelítésű gondolkodás ellentéteként leírni. A helyzet ugyanis az, hogy minden pártban, a politikai és gazdasági elit egyes személyiségeiben, sőt talán a magyar társadalom egészében, minden egyes polgárában is a két irányzat egymásnak sokszor ellentmondó igényei és elvárásai fogalmazódnak meg. Általában egyszerre, és egymással párhuzamosan. Konkrétabban: amikor a magyar (politikus) gazdaságfejlesztésről beszél, általában alacsonyabb adókat, gyors növekedést és kisebb állami szerepvállalást sürget, sűrűn emlegeti az ír példát, ahol az uniós források kihasználásával, a külföldi tőke vonzásával, a tudásalapú gazdaság megteremtésével értek el gyors eredményt, és kevesebb mint egy évtized alatt zárkóztatták fel a gazdaságukat. Amikor viszont a társadalom (az állam, a kormány) felelősségéről van szó, hajlamosak vagyunk a klasszikus észak-európai jóléti modellben gondolkodni, és arról beszélni, hogy az államnak igenis kötelessége gondoskodni polgárairól, és a nagycsaládosoktól a nyugdíjasokon át minden leszakadó társadalmi rétegnek biztosítani azt a minimumot, amely Európában megkövetelhető.
A két igény egymás mellett élése természetes, érthető: a döntések - kényszerű - negatív következményeivel nem szeretünk szembenézni. A kisebb állam és a kisebb adók (gyors növekedés és felzárkózás) egyúttal a társadalmi különbségek növekedését, vagyis - brutálisabban megfogalmazva - több szegényt jelentenek, és számukra sokkal rosszabb életkörülményeket is. Átmenetileg biztosan, miközben hosszú távon sem biztos, hogy helyzetük javul. A biztonság megteremtése viszont nagyobb adókat, vagyis kisebb tőkevonzó képességet és lassúbb gazdasági felzárkózást jelent.
A politika "hazugsága" ma abban áll, hogy nem tárja fel a teljes igazságot, a döntések másik feléről sohasem beszél - pontosabban: sohasem együtt beszél róluk. A kormányzat kényszeres pozitív kommunikációjára ezért lehet az állandó ellenzéki depressziókampány a válasz. Ami az egyik oldalon gyors növekedés, az a másikon megszorítás, ami itt állami gondoskodás, ott nagy hiány, eladósodás és gazdasági lemaradás. És közben alig van valódi különbség abban, amit a felek mondanak, hiszen nem igazán válaszoltak még arra a kérdésre, milyen országot is képzelnek el.
A kormány ez ügyben a saját elveinek körvonalazásánál tart - és ezt önmagában is előrelépésnek kell tartanunk. Más kérdés, mennyiben tekinthető ez a felelet komolynak, vagyis olyan értékválasztásnak, amely áthatja majd a következő éveket, vagy legalább ezt a ciklust. Ez ügyben már kétségek fogalmazhatók meg - a célok nem feltétlenül vannak összhangban minden kormányzati elgondolással. A kabinet egyértelműen a liberális út, a minél gyorsabb fejlődés, az alacsonyabb adók és a kisebb állam mellett tette le a voksát (az egyensúlyt megteremtő konvergenciaprogramban és az uniós források felhasználásáról szóló nemzeti fejlesztési tervben egyaránt). Kézenfekvő, de igazságtalan poén volna azt mondani, hogy a mostani adóemelésekkel, a kiigazítás választott módszerével nem errefelé megyünk. Igazságtalan, mert a kiigazítást egyszerűen kiigazításként kell értékelni: olyan intézkedéscsomagnak, amely helyrerángatja a felborult egyensúlyt, csökkenti az állami hiányt, visszafogja a keresetek kiáramlását. Ebből a szempontból ez a csomag valószínűleg jól vizsgázik majd. Kétségkívül jobb volna, ha a kiigazítás önmagában is szolgálná a gazdaságpolitika hosszabb távú céljait - ám tragikusnak semmiképp sem nevezhetjük, ha ez nem így történik. Hiszen a kérdés nem a hiánycsökkentés módja vagy az euró bevezetésének időpontja, hanem az, ami ezen túlmutat.
Kétségek a szocialista kormány(fő) által hirdetett liberális társadalomfilozófiával már önmagában is felmerülhetnének. Hiszen a program így vagy nem baloldali - miként hirdették korábban -, vagy nem felel meg a benne megfogalmazott tisztán növekedéspárti elveknek. Miután a kormány nem, vagy alig kíván engedni számos szociális vívmányból, mivel az állam méreteit és szerepét nem óhajtja a végletekig csökkenteni, aligha beszélhetünk tisztán liberális gazdaságpolitikáról.
Ezzel önmagában persze nincs semmi baj. Magyarország nem Írország. Egy angolszász országban könnyű elfogadtatni az egyén maximális felelősségét, ott nem jelentenek óriási társadalmi problémát a végletes egyenlőtlenségek. Vannak olyan környékek, ahová nem jó menni, vannak olyanok, akik nem kapnak orvosságot, ha betegek. Ez az ára az olcsó államnak, a gyors fejlődésnek, és ezt ott el is fogadják. Magyarországon ez nem működik - ha tetszik, nem vagyunk ennyire kegyetlenek, ha tetszik, a kontinensen nem ilyen a kultúra, ha tetszik ehhez szoktunk hozzá az elmúlt 40-50 évben. Abban az országban, ahol a konzervatív politikusoknak is csak baloldali ígéretekkel sikerülhet szavazóbázist gyűjteni, nem beszélhetünk a liberális gazdaságpolitika társadalmi elfogadottságáról. De nekünk nem is kell ezt az utat választani.
Most már talán azt is megtanultuk: ha szeretnénk, se választhatnánk a gondoskodó jóléti államot - a gazdaság (potenciális) teljesítménye nem elég arra, hogy ezt finanszírozzuk. Magyarország a jóléti állam hazugságában élt - és most nem csak arra kell gondolni, hogy az elmúlt
A kormány eredménye, hogy már beszélünk a problémákról, és keressük azon, főként technikai lehetőségeket, amelyekkel ezeket a gondokat orvosolni lehet. Talán a megoldások keresése lassan elvezet egy olyan országhoz is, amelyben jobb lesz élni. Lehet, hogy a részproblémák megoldása alakítja ki azt a konszenzust, a gazdasági lehetőségek és a társadalmi igények közötti egyensúlyt, amely Magyarország saját modelljét alkotja. Nem lehet ezt a modellt íróasztalnál kitalálni. Éppen ezért túlzás volna azt várni a kormánytól, hogy pontról pontra, méterről méterre írja most le azt az utat, amelyet járni akar. Ám azt talán kérhetjük, hogy azt mondja el, merre menne, és ne azt írja le az elvek megfogalmazásánál, amiről úgy véli, hogy a befektetők, az elemzők és az unió várja, és amiről tudjuk, hogy úgy nem igaz. A konvergenciaprogramban, a sorok között, valahol rejtve ott van a gazdaságpolitikánk - csak még nem beszélünk róla.
