Reggel elindultam Ferihegyre.

Nem kellett volna.

Pedig van ennek a városnak valami diszkrét bája. Hogy például reggel lehetetlen bejutni Hűvösvölgyből a Moszkva térre. Hetekig volt ennek oka, a Szilágyi Erzsébet fasor aszfaltozása. Most nincs. Van fennen egy szakasz, ahonnan egyszerűen nem. Az Istennek sem.

Mint ahogy nem az Erzsébet hídtól az Astoriáig. Pláne esőben nem.

Ahogy a Szentendrei úton is nem befelé, ha az Árpád hídon valami történik. Persze: Szentendrei út! Éjjel-nappal munka, az eredmény látható, befelé morgó autós nincs, mert dolgoznak. Hogy kifelé miért nem, és miért morog, annak oka megmagyarázhatatlan. Bár amúgy keményen dolgoznak. Csak mégsem. Mert nem.

Reggel tehát elindultam Ferihegyre.

Nem kellett volna. Mert viszont ami az Üllői út, Hungária körút kereszteződésében és magán az Üllői úton onnan fel s alá történik, az maga a gyalázat. Úgy, ahogy van: az egész. A tompa, merő őrület. Menekülj, magyar, fusson, ki merre lát, csak el innen! Hogy hová, merre, arra úgy sincs válasz.

Sokáig azt gondoltam, azért a hivatalokban sem mindenki olyan. Hogy azért akadnak hozzáértők még mutatóba. Jó-jó, kontraszelekció, káderévtizedek meg minden, de hát egy-egy elhaló, tiltakozó hang legalább, hogy nem így kellene. Ennyire eszetlenül. Mert út ugyan kell, de bármi áron?

Vagy mégis?

Ezek a nagy pest-budai rejtélyek.

Mint a sárgán villogó lámpa az Árpád hídon.

Az Isten mentsen meg téged, drága magyar népfelség, attól, hogy egyszer működni kezdjen.