A polgárok pedig a drámaversenyen felismerve saját vagy szomszédjuk történetét, különös figyelemmel nézték végig az előadásokat. Felismerték, hogy egy kozmikus drámai történetnek a részei - Halász Péter használta ezt a gondolatot legújabb, és immár sajnos utolsó színházi műhelyének felépítéséhez. A példázat túlmutat a konkrét helyzeten, amelyre alkalmazták.

A polgár ugyanis ma akadálytalanul közlekedik mindenfelé, pásztorbotot nem fektetnek az útjába. Az embereket ez nem zavarja. Sőt, örülnek, ha békén hagyják őket. Ez is egyike önpusztító szenvedélyeinknek. Annyival rosszabb a többinél, hogy nem lehet betiltani, megadóztatni. Miközben pedig nagyobb mértékben szedi áldozatait, mint például a dohányzás. A magyarok halálosan magányosak. E fellengzősnek tetsző mondatot summaként kell a későbbiekben számsorok alá írni.

A legtöbb varázslatos pálca vagy, ha tetszik, pásztorbot továbbra is az állam kezében van. Keresztbe fektetése annak az államnak a kiváltsága, amelytől folyvást búcsúzunk, mint valami rossz szokásunktól. És ugyanúgy: ok nélkül. Itt van. Hiába, akinek halálhírét költik, örök életű lesz. Kérdés, hogy mit kezd ezzel az élettel.

Ami már látható: Szent István több mint ezeréves állama mosolyogva átlépett a 2004-es mezsgyén is. A magyar állam szerepe fontosabbnak tetszik, mint valaha. Funkciója végre nem valamiféle külföldi behatolás elleni védekezés vagy a nagyhatalom parancsainak kicselezése, hanem a magunk eleven betagozódásának szervezése. Ami ennél is fontosabb: már e két év alatt is kiderült, hogy szinte minden, ami fontos, ránk van bízva. Továbbra is egymás szemébe kell néznünk, ha az oktatásról, az egészségünkről, az államszervezésről, a szociális segítségről vagy netán a nyugdíjak ügyéről beszélünk.

Rituális bizalmatlanságunk tárgya, az állam pedig cáfolva az előítéleteket, jól teljesít. A TÁRKI friss adatai szerint például az előző négy évben számottevően csökkent a legnagyobb és a legkisebb jövedelemmel rendelkezők közötti szakadék, és nem azért, mert a gazdagok kis kastélyaira a hirtelen jött szűkölködésben nem épülhettek újabb tornyocskák, vagyis hogy megnyomta volna ez az időszak a felső régiókat, hanem azért, mert az alacsonyabb jövedelműeknek több jutott. S hogy ebben mekkora szerepe van az államnak, azt mutatja egy másik adat: 2005-ben a háztartások összes évi jövedelmének átlagosan 52 százaléka származott munkából, 43 százaléka valamilyen jóléti juttatásként - végső soron - az államtól. Míg a munkával keresett jövedelmek a felső jövedelmi tizedekben kétharmados arányt képviselnek, legalul az összes bevétel negyedét sem teszik ki.

Az állam tehát egyfelől ügybuzgón mutatja magát Európában, próbálja elhozni a számunkra lehívható pénzeket, másfelől a belső társadalmi egyensúlyt tisztességesen és nem is eredménytelenül tartja. Még annak árán is, hogy eközben a költségvetés meglehetős szabadossággal repked el a hiány józannak nevezhető mértékétől.

Az államot, ha érik is komoly kihívások, akkor legfeljebb a korrektséget számon kérő uniótól, és még inkább önmagától, illetve a politikától. Szent István meglehetős tehetséggel mérte be a megyerendszer arányait - amennyit egy lovas egy nap alatt bejárhat, akkora legyen a terület -, ha még ma is, amikor már minden összefüggésben más mértékegységekkel kell mérni az egybetartózhatóság határait, ez a tagolás ellenáll a (most éppen szociálliberális, korábban más) politikai akaratnak, amely életszerűbb egységeket szervezne. Ha vannak támadások, azok a politika, s nem a nép felől érik az államot.

Akár tehát harmonikusnak is mondhatnánk a továbbra is biztos lábakon álló Szent István-i állam és a nép viszonyát.

Csakhogy ez vétkes gondatlanság volna. Megengedése például annak, hogy nem is létezik az, amit az egészségügy közép-európai paradoxonjának neveznek. S ami sokkal többről szól, mint az egészségügyről, amikor azt állítja, hogy ezekben az országokban - nálunk pedig kiváltképpen - az emberek a gazdasági fejlettségük által indokoltnál sokkal rosszabb minőségű életet élnek. Nem csinálhatunk úgy, mintha ennek nem volna köze államhoz és népéhez. Ráadásul ez csak a tünet. A kór, amely kiváltja, mint általában a súlyos bajoknál, azt megelőzően is rengeteg kellemetlenséget okoz, hogy megmutatja magát.

Az egyik betegítő okot, a nagy szociális különbségek ártalmait, amilyen nehéz volt felismerni, annyira, ha nem is könnyű, de legalább egy kézből lehet kezelni. Az alapkutatást itt Angliában végezték el, ahol bevizsgálták, hogy nagyjából azonos családi előzményekkel és életmóddal leírt közalkalmazottak között a szakmai előmenetelben lemaradók több nagyságrenddel gyakrabban szenvednek súlyos betegségekben, mint a sikeresebbek. Innen indulva egy sor nagy vizsgálat eljutott a biztos következtetésig: ahol nagyok a jövedelmi és karrieregyenlőtlenségek, jóval több az egyébként elkerülhető, túl korai betegség is. Magyarországon a tünet jelen van. Csakhogy zavarba ejtő, hogy általában a miénk a közepesen mély vagyoni szakadékok országa. Talán nem is azért, mert a szegénység ritka, hanem mert a gazdagság - rajtunk kívül álló okokból - nem oly nagy, mint sok más országban, hogy messzebbre ne menjünk, például orosz földön. Ha mégis betegít a szociális rés, akkor a szokatlanságával, azért, mert volt egy történelmi pillanat, amelyben szinte mindenki elindult, vagy le, vagy fel, s a mozgásirányt kellett megélni, s nem a távolságok nagyságát. Ennek is lélekölő hatása volt tömegek számára, de talán túl vagyunk a nehezén, s az állam is egyre gyakorlottabban kezeli a helyzetet. Valószínű tehát, hogy nem ez a legártóbb bajunk.

Sokkal rejtelmesebb kórelőzmény az a fajta belső emigráció, amelybe a magyarok igen nagy része húzódott az utóbbi években, egy olyan időszakban, amelyet egyébként a hálózatos nyomulás jellemez világszerte. Igaz, nem feltétlenül a népi régiókban.

A jelenség ártalmait megint csak nem nekünk kellett felfedezni: az amerikai egészségügyi mutatók elemzése hívta fel a figyelmet a szoros szociális kapcsolatok, a szociális kohézió jelentőségére. Megfigyelték, hogy például a Japánban élő középkorú férfiak koronáriahalálozási aránya tízszer alacsonyabb, mint az azonos korú amerikai férfiaké. Közel négyezer Kaliforniában élő japán férfit figyeltek meg alaposan, és azt találták, hogy az anyaország kultúrájával, illetve az ottani japán közösséggel való azonosulás a védőfaktor. Kiderült, hogy a nemzeti hagyományok szerint felnőtt és Amerikában is erős japán kontaktusokat ápoló férfiak koronáriamegbetegedési arányai az USA-ban is a Japánban megfigyeltekkel azonosak. És fordítva: a leginkább amerikanizálódott japán férfiak megbetegedési hajlama már sokkal nagyobb. (Bár még mindig nem akkora, mint a helyieké.) A kulcs nem egyszerűen az egymáshoz, illetve egy adott kultúrához tartozás, hanem annak a tartalma. Amennyiben is a japán mentalitást az egymás iránti kölcsönös bizalom, a világ ellenségként való megélésének kizárása, illetve a gyakori kontaktusok jellemzik. Ez a védőfaktor.

E mentalitás ellenkezője érződik, mutatkozik Magyarországon. Hunyady György szociálpszichológus a Mindentudás Egyetemén tartott előadásában hivatkozott egy felmérésükre, amely szerint Magyarországon az emberek többsége úgy érzi, hogy világa kontraszelektált, döntően nem az érdem határozza meg a sikert, hanem a kapcsolatok, amelyekből ő ki van zárva. Úgy érzik, ez egyre inkább így van. Válaszként nem kívánnak részt venni az érdemet eleve kudarcra ítélő versenyben, kivonulnak, nem bíznak senkiben, a maguk mikrobirodalmát építik.

Egyre kisebb sikerrel - tegyük hozzá. Nyilván sok kivétellel, de főszabályként szükségképpen egyre kevesebb eséllyel.

Ez a világ ugyanis - ha szelektált, ha kontraszelektált - egyre inkább csak kapcsolati hálókkal fogható be. Példának okáért a hazai emberi erőforrás-szakemberek szerint az állásoknak csak a 15 százalékát hirdetik meg - nálunk és külföldön is. A többi a kapcsolati háló segítségével kél el. A valódi lehetőség itt is a kapcsolati háló. A kölcsönös bizalmon alapuló, nem feltétlenül le-, de biztos elkötelezettségek rendszere. Az internetes levelező rendszereké, belső fórumoké, a folyvást bekapcsolt mobilok, a klubok szervezett világáé.

Nos, ebben a hálózatos világban terjed nálunk az "én panelem az én váram" mentalitás. Kérdés persze, hogy mi köze mindennek az államhoz, netán augusztus 20-hoz.

A kapcsolódási pont az állam túloldala volna, nevezzük népnek. A kérdés, hogy oly biztos lábakon áll-e, mint az állama. Történelmileg iderímelhetjük, hogy éppen István államszervezéséhez kötik azt az átalakulást, amelyben a magyarok törzsi alattvalókból néppé váltak. Hogy aztán mit tekintünk a továbbiakban magyar népnek, a később egyszázaléknyi nemeseket, a még István idején is feltételezések szerint kétnyelvű és két lényegű - szabad és szolga - többséget, vagy később Dózsa népét, vagy inkább a királynak való ellenszegülésre is feljogosított aranybullás nemeseket, esetleg elmegyünk egészen Jókaiig, aki szerint "nép, az nem létezett sehol. Mikor robot ideje volt, akkor néha találkoztunk vele, meg az úriszéken, hanem akkor nem volt szokás őket népnek nevezni", de amely nép, ha máskor nem, negyvennyolcban megszületett. Elég, ha összefoglalóan rögzítjük, hogy népnek lenni nem adottság. Azzá lenni kell.

Ha elfogadjuk, hogy néppé válni állandóan újra megvalósítandó lehetőség, akkor számot is lehet vetni ennek valóságával. Például az egyik teljesítendő feladattal, az állammal folytatott tisztességes, jól artikulált párbeszéddel. Erre már vezetnek jól látható utak. Csakhogy még ebben az értelemben is nehéz néppé lenni az egymással való társas viszony nélkül. A szavazófülkékkel elfüggönyözött választó egyének összességét nem nevezhetjük még népnek. Az együttélésnek egy természetesen sűrű és viszonosságokon alapuló szövetére van szükség ahhoz, hogy életet kapjon ez a szó, s vele sok minden, ami nélküle szikkadt marad.

A nép tehát ebben az értelemben feladat. Az állam számára is.

A feladat meghatározásához ismerni kell egy aggasztóan friss felmérést, amely szerint nemcsak rövidebb az életünk, mint lennie kellene, hanem üresebb is. Európai összehasonlításban Magyarországon a legalacsonyabb a társas életre és szórakozásra fordított idő. Nyilvánvaló, hogy itt nemcsak a privát kapcsolatokat mérték, hanem a teljes kötődés rendszerfogyatékosságai jelentek meg e fájdalmas adatban.

A magyarok harmadának egyáltalán nincs barátja. A nyugdíjasok - illetve azok, akik soha nem dolgoztak - több mint hatvan százaléka mondja ezt magáról. Az alsó szintű vezetők harmada is teljes magányról számolt be. (Akik nem ennyire elhagyatottak, azok is sokkal kevesebb kontaktussal élnek, mint bármely más európai ország lakói.) Harmaduk mondta magáról, hogy nem él társadalmi életet. Tízszer annyian állítják ezt, mint ahányan mondjuk Dániában, ötször annyian, mint Németországban vagy Finnországban, jóval több, mint kétszer annyian, mint Csehországban vagy Lengyelországban. Ez a hátrány végigvonul a lista minden tételén.

Nép helyett sokaságatomok.

És az ezzel járó rövidebb és kínlódásos élet csak egy a következmények között.

Mint minden igazi járványban, itt is tehetetlen az egyén. Az államnak mint legfontosabb aktornak kellene kezébe vennie a privilégiumbotot és katalizálni vele a társasságot. Együgyűség volna számítógép melletti magányból ötleteket adni. Közös feladat még a feladat tudatosítása is.

Addig is: holnap tűzijátékok kedvéért elsötétítik az ország fontos tereit. Állnak majd egymás mellett az emberek, és néznek fel az égre. Ha a tűzcsóvák fényénél lopva a többiek felé néznének, meglepődnének. Hihetetlenül sok volna az ismerős. Ahogy szinte mindenki felismeri bármely külföldi adón tíz másodperc alatt, ha magyar filmet lát. Nem tudjuk miért, de képtelenség ebben téveszteni. Ezek a tűzijátékfénynél megleshető arcok is a mieink lesznek. De nem fogjuk meglátni őket. Nézünk fel, összerezdülünk a robbanásokra, aztán morogva hazacsoszogunk. Már megint útban lesznek a többiek.