A rendőrség reformja ellenben nem éri el a társadalom ingerküszöbét. Holott arról is szó van, hányszor állítanak meg közúti ellenőrzés címén, miközben szabályosan vezetjük a kocsinkat, átkutatják-e a gyerekünk zsebét, amikor kijön a diszkóból, hány órán át tartanak fogva, ha netán otthon felejtettük a személyi igazolványunkat, és esetleg még össze is vernek, ha tiltakozunk a goromba intézkedés ellen. Ezért örültem, hogy Danielisz Béla, a Fővárosi Közgyűlés városrendészeti bizottságának elnöke reflektált Rendvédelmi rendszerváltás? című cikkemre (16 év körforgalom, július 27.).

A szerző vitairatnak szánta hozzászólását, de mindkét lényegi állításommal egyetért. Helyesli, hogy a rendvédelmi munkát "a civil közigazgatás részeként kellene meghatározni", azaz - bizonyos egységek kivételével - meg kellene szüntetni a rendvédelmi szervek állományának katonai jellegű jogállását, és erősíteni kellene "az önkormányzatok rendészeti szerepét". Más kérdésekben, például abban, hogy a határőrséget integrálni kellene a rendőrségbe, nem is velem, hanem a kormány programjával vitázik.

A rendőrség civilesítésének elvét a rendszerváltás óta (talán Boross Péter kivételével) minden politikus támogatta, Horváth Balázs még gyakorlati lépéseket is próbált tenni. Mégis, minden politikus úgy gondolta, hogy a jogállás megváltoztatása nem járhat együtt az ahhoz kapcsolódó kedvezmények megvonásával. Danielisz Béla is elismétli az ismert rendőri érvelést, hogy kedvezmények híján rendőrök tömege hagyja el a pályát, és tovább csökken a rendőrség átlagéletkora. Holott a pályaelhagyásnak az egyik oka, hogy a hivatásos állomány tagjai húsz év szolgálat után ötvenéves korukban (sőt munkakörük megváltozása esetén akár előbb is) a fizetésük 65 százalékával nyugdíjba mehetnek.

Az 1996-ban elfogadott szolgálati törvény preambuluma értelmében indokolt a hivatásos állomány tagjainak nagyobb "erkölcsi és anyagi" megbecsülése, mint a hasonló végzettségű, hasonló korú köztisztviselőké. Ők ugyanis feladataik teljesítése során kötelesek az életüket is feláldozni. Ezt a mítoszt Danielisz Béla is a magáévá teszi. A katona valóban köteles feláldozni az életét. A hadtudomány művelői évszázadok óta számolgatják, hogy egy hadállás megtartása vagy elfoglalása érdekében hány százalékos emberveszteség tolerálható. Ellenben ha szolgálatteljesítés közben az életét veszíti egy rendőr, az az esetek többségében a saját vagy elöljárója felelőtlenségének a következménye. A kockázat természetesen nem zárható ki. De kockázata van a bányász, a hegyimentő, a hivatásos gépkocsivezető, az egészségügyi dolgozó és még egy sor egyéb munkavállaló munkájának is, mégsem tekinti őket senki katonáknak. A katonai jogállás, ami a rendvédelmi szervek állományát mintegy renddé emeli, a második világháborút megelőző tekintélyelvű, illetve a második világháborút követő totalitárius rendszerek öröksége. A rendvédelmi szervek tagjai lovagokként megvédik hűbérurukat, az államot, a kormányt a nép, a "csőcselék" lázongásával szemben.

Demokráciában ellenben nem kell fellázadni a kormány ellen: le lehet szavazni, ha a többségnek nem tetszik a tevékenysége. Szélsőséges csoportok erőszakos cselekményeinek megfékezésére pedig nem hű lovagokra, hanem rendvédelmi szakemberekre van szükség.

Mindezek után Danielisz Béla téziseiből annyi marad, hogy javítani kell a rendőrök - mindenekelőtt a tiszthelyettesek, továbbá a tisztek, a főtisztek és a tábornokok - fizetését.

Tökéletesen egyetértek. Rajtuk kívül javítani kell a köztisztviselők, a pedagógusok, az orvosok és a mozdonyvezetők fizetését is. Csakhogy pontosan ez az az elv, amivel a kormány az ország gazdaságának megmentése érdekében szakítani próbál. A megszorító intézkedések között vannak olyanok, amelyeket pusztán a kényszerűség diktál - érzésem szerint ilyen a pedagógusok óraszámának emelése -, és vannak olyanok is, amelyek régóta esedékes szervezeti és szemléleti változásoknak nyithatnak utat. Ilyeneknek látom a rendvédelmi szervek ügyében körvonalazódó reformokat.

A szerző a Magyar Helsinki Bizottság elnöke