A szakma szerint generációjának egyik legjobb színésze, aki viszont tudatosan menekül a hírnév és a sztárság elől. A kanadai színésznő Sarah Polley, rádásul egyre inkább a kamera másik oldalán keresi a helyét.
Nem titkolom, ki vagyok
– Gyerekszínészként kezdte. Talán a családi háttér miatt?
– Szüleim színészek. De ez nem újdonság, ha odamegy bármelyik gyerekszínészhez és megkérdezi ugyanezt, meg is kapja ugyanezt a választ. Sőt a folytatás az lesz, hogy nem a szülei erőltették, ő maga akarta nagyon is a dolgot. Nos, én sem mondhatok mást. Tudja mit? El is hiszem, amit mondtam.
– A testvéreivel mi történt?
– Nem lettek színészek, van köztük orvos, ügyvéd, filozófia professzor. Én vagyok az egyetlen lúzer.
– Sokan ezt mondják önre, amiért kerüli a hollywoodi filmeket.
– Kerülöm őket, de körülbelül csak annyira, mint a moziban. Kevesen vannak, akik fenntartások nélkül végig tudják nézni a mai kommersz filmeket. Én csak olyan szerepet vállalok el, amire később büszke lehetek és én is nyugodt szívvel beülnék rá.
– Kivétel, gondolom, A holtak hajnala.
– Egyszer kipróbáltam, mivel annyiszor kérdezték már tőlem, hogy honnan tudom, hogy rosszak ezek a filmek, ha nem is játszom bennük. Amikor megkerestek a szereppel, elvállaltam, mert tetszett George A. Romero eredetije. Éreztem benne egy metaforát, ami a fogyasztói társadalom fricskája volt. Na meg a zombik… olyan viccesek!
– Wim Wenders Kívül tágasabb című filmje óta ön a mester legújabb angyala.
– Pedig teljesen földhözragadt figurát alakítok a filmben. Nagylelkűsége és empátiája azzá tehetné, de én inkább azt gondolom, hogy ezek nagyszerű emberi tulajdonságok.
– Mit mondott önnek Wenders, amikor megkereste?
– Semmit, mert nem ő keresett meg, hanem én őt. A Berlin fölött az ég az abszolút kedvencem, édesanyámé pedig a Párizs, Texas. Őrülten szerette, egyfolytában ezt nézte, ha nem láttam gyerekkoromban százszor, akkor egyszer sem. Teljesen elvarázsolta ez a film. Aztán, amikor édesanyám meghalt tizenegy éves koromban, emlékével továbbvittem a rajongását. Amikor meghallottam, hogy Wenders új filmet rendez, elmentem hozzá Berlinbe.
– Gondolom akkor, amikor Isabelle Coixet-vel együtt turnéztak Az élet nélkülem-mel.
– Az a pletykás spanyol! Elmeséltem neki, hogy találkoztam Wenders-szel, ő pedig előadta a sajtónak, hogy játszom majd a Kívül tágasabban. Egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani.
– Azért annyira nem haragszik rá, mert azóta készítettek még egy filmet, A szavak titkos életét.
– Persze hogy nem! De nagy megkönnyebbülés volt, amikor kiderült, hogy Wenders végül is beválogatott. Irtó kínos lett volna, ha mégsem.
– Több kisfilmet rendezett már, megváltoztatta-e ez a színésznő Sarah Polley-t?
– A rendezés teljesen más színésznőt hozott elő belőlem. Az első kisfilmem után rájöttem, hogy hiába erőlködök, nem feltétlenül a színészi játék határozza meg, milyen is lesz egy film, sőt azon belül milyennek tűnik a játékom. A vágószobában például már semmit sem tudsz tenni, úgyis a vágó és a rendező dönt, ezért egyszerűen meg kell bízni bennük. Még akkor is, ha pillanatnyilag nem is értesz egyet az instrukciókkal. Mondjuk, nekem az is segít, hogy
a férjem vágó.
– Számos szerepet visszautasított, most épp a rendezői elfoglaltságra hivatkozva.
– Tavaly rendeztem a kanadai tévének egy játékfilmet, és két mozifilm-terven is dolgozom. Az egyik egy hetvenes években élő pár házasságáról szól, a másik egy tizenkét éves gyerekszínészről. Azt kezdem el előbb, amelyikre hamarabb összejön a pénz, ami biztos, hogy nemsokára rendezni fogok.