Ügyes asszony volt, semmi kétség. Arra is hamar ráébredt, hogy a háború után a klasszikus zenei élet központja London, tehát odaköltözött, évadokon át énekelte angolul a főszerepeket, amíg el nem jött az ő pillanata, lemezszerződés, és az ötvenes években már ő a világ egyik vezető szopránja. Akkor, amikor a másik Maria Callas. Vele nyilván nem mérkőzhetett, de kitalált magának egy másik figurát, az operai szépasszonyt, azt a szerepkört, amelyet aztán Kiri te Kanawa vett át tőle. Schwarzkopf olyan jól alakította ezt a szerepet színpadon és színpadon kívül, hogy kevéssé költői hangzású neve ma mégis egyet jelent a finomsággal, melankóliával, intelligenciával.

Pedig az adottságai nem voltak szédítőek, a magas regiszterben furcsán huhogóssá vált a hangja, de egyébként is volt benne valami kellemetlen hidegség, amelyet fokozott éneklésének kiszámítottsága, pontossága, hűvössége. Ezek a számítások azonban annyira pontosak voltak, hogy Schwarzkopf a Rózsalovagban etalon, aki ehhez a szerephez közeledik, akár előadóként, akár hallgatóként, mindent Schwarzkopfhoz viszonyít, vagy azért tetszik neki egy alakítás, mert hozzá hasonlít, vagy azért, mert annyira más, mint ő. A táborszernagyné lett végül élete szerepe, ez volt az a pont, ahol még a makacs Rudolf Bing is kénytelen volt meghajtani a derekát, ha a világ legjobb énekesét akarja a szerepre a Metropolitanbe, akkor Elisabeth Schwarzkopfot kell szerződtetnie.

De ez már a hatvanas évek. Schwarzkopf túlkerült a csúcson, operai éneklését egyre inkább csak Mozartra és Richard Straussra korlátozta, összesen öt szerepre. Ma hallgatva a lemezeket, igazán nem lehet azt mondani, hogy a Mozart-szerepek különösebben indokoltak lettek volna. Talán ezt ő is hallotta: egyre inkább dalénekessé vált, ahol fontosabb a fej, mint a torok. Hogy mennyivel fontosabb, az nehéz kérdés, és most nyilván illetlenség arra gondolni, hogy a legendás Mahler-lemezt, a Széll Görgy vezényelte Csodakürt-dalokat mindig úgy hallgattam, hogy átugrottam a Schwarzkopf által énekelt részeket.

Lehet, hogy annyira nem is illetlenség. Schwarzkopf kemény nő volt, ami leginkább élete utolsó szakaszában derült ki, amikor tanított, mesterkurzusokat vezetett. Néhányat a tévében is lehetett látni: a végletekig kidolgozott interpretációt várt el a növendékektől, egy ötven másodperces, egy lendülettel énekelt Wolf-dalt hangról hangra, szótagról szótagra, betűről betűre kidolgoztatott velük, ide kell állni, itt emelni meg a kezedet, így nézni, ekkorát mosolyogni. Ha valaki nem tetszett neki, nem kímélte. Csak ránézett: "Maga operaénekes akar lenni? Nem lesz könnyű..."

Neki sem volt könnyű. Megkötötte a maga kompromisszumait, megszenvedett értük. Amit mindig csodáltam benne: soha nem tévesztette el, hogy mi a fontos. Ragyogó, szőke nő volt, nagy, szétálló kapafoggal. És soha eszébe nem jutott új fogakat csináltatni, nehogy zavarja aztán az éneklésben. A fényképeken rejtélyesen mosolygott, egyébként meg énekelt, és az volt a lényeg. És ha ennyire fontos volt neki az éneklés, akkor nekünk is dolgozni kell, hogy megértsük őt. Mert tovább már nem tud segíteni nekünk.