- Szinte hihetetlen, hogy lassan már húsz éve folyamatosan tényező a Therapy. Szinte varázsütésre futottatok be. Hogy sikerült ezt elérni?

- Belfasti fiúk vagyunk, Észak-Írországban pedig egyetlen nyavalyás lemezkiadó sem működött tizenhét évvel ezelőtt. Így alapítottunk egyet, ez lett a Multifuckingnational. Kétezer példányban kiadtuk az első demónkat, elküldtük John Peelnek, a BBC DJ-nek, aki elkezdte játszani a dalainkat. Nem sokkal később egy nagy kiadónál, az A & M-nél találtuk magunkat. A Nirvana frenetikus sikere után a nagy brit kiadók abban versenyeztek, hogy ki tud több független, illetve alternatív csapatot leszerződtetni.

- Mert meg szerették volna csinálni az angol Nirvanát.

- Sokszor hallottuk ezt a baromságot! Mi is hárman voltunk, hasonlóan néztünk ki. Nem hagytuk befolyásolni magunkat, azt a zenét játszottuk, amiért összeálltunk. De továbbmegyek: a Troublegum sokkal egyszerűbbre sikerült, mint terveztük. Ezért is lett ekkora siker, a letisztult, direkt erő és dallam mindig is közönségkedvenc lesz.

- Ehhez képest a következő, az Infernal love című korongotok megdöbbentően lírai hangvételű és hangszerelésű volt.

- Nincs ember a világon, aki ellen tudna állni a gyönyörű melódiáknak. Mindemellett nagyon nagy konkurenciaharc van a punk-rock piacon. Ebben nyomul a Green Day, az Offspring vagy a My Chemical Romance is, hogy csak párat említsek. Nem baj, ha az ember megmutatja, hogy más is megy.

- Az emberi problémákról zenéltek.

- Az embernek akkor van igazából mondanivalója, ha valamilyen sérelem, fájdalom éri, vagy ha depressziós. A boldogságot nagyon jó megélni, de azt megslágeresíteni dögunalmas.

- Hogy vészeltétek át a kilencvenes éveket, amikor a rock és a punk nem volt divatban?

- Nehezen. Ha valami nem divatos Nagy-Britanniában, azt nem hagyják békén, hanem elkezdik cikizni. Nem voltunk trendik, mert nem nyaltuk le a hajunkat, és nem kezdtük el nyomatni azt a szart, amit brit popnak hívnak. Többen beadták a derekukat, mi továbbra is önmagunk maradtunk.

Andy Cairns