A reform kérdése az utóbbi másfél évben a magyar politikai-közéleti diskurzus alapvető részévé vált. A választások előtt számtalan szakmai, politikai konferencián, fórumon, tévébeszélgetésen vettem részt, ahol szakmától és politikai oldaltól függetlenül mindig egyetértettünk egy kérdésben: 2006 tavaszáig már nincs elég idő, így a kormánynak majd a választások után kell - de akkor azonnal - kiigazítási lépéseket tennie, és ezzel párhuzamosan kell elindítania az átfogó reformokat. A befektetők és a pénzpiacok résztvevői is látták a mozgástér szűkülését; a választásokig haladékot adtak a kormánynak, és beárazták az előre látható cselekvési pályát, beárazták a reformokat.

A kormány vállalta a politikai felelősséget, nyár elején tárta a közvélemény elé munkatervét és javaslatait. A tervek két nagyon világos, egymást kiegészítő, erősítő irányt mutatnak: 1. rendbe tesszük, valamint rövid és középtávon stabilizáljuk az államháztartás helyzetét, majd erre építve 2. hosszú távú reformokat indítunk, hogy az emberek életvitele és a gazdaság fejlődése fenntartható legyen - a következő 10-15 évre biztosan. Ebből a szemszögből értelmetlen, ha valaki a kibontakozó vitában a kiigazítást és a reformokat egybemosva, a mostani gyors intézkedésekből kiindulva általános következtetéseket von le a tervezett reformlépések hatékonyságát illetően.

Egyrészt éppen csak elindultunk, és pontosan az történik, amiről szó volt. A kormány bemutatta kiigazítási tervét. A terv konkrét tartalmának meghatározása a kormány felelőssége. A nyilvánosságra hozásának módjáról lehet vitatkozni, talán kell is, de az irány adott és ismert volt mindenki számára, alapvetően egyetértésre is talált. A reformlépések megtételének szükségességét is minden hozzáértő hangsúlyozza, közügynek tekinti. "Úgy általában" mindenki nyitott a világra, lelkesen reformpárti, de azonnal éles kritikába kezd, ahogy az első lépés megtörténik reformok irányába. A reformok konkrét elemeiről szóló vita valójában csak most kezdődhet, a bizottságok éppen csak felálltak, az apparátusok most kezdik meg az előkészítő munkát.

Kornai János a Népszabadságban megjelent tanulmányában (Egyensúly, növekedés és reform, június 28-29.) ezt egyértelművé teszi. Cikke sajnos ritka kivételnek számít a témában megjelent írások közül. A napi vitákon, a pillanatnyi helyzeten felülemelkedő, szakértő hozzáállása példát mutat a közéleti szereplők számára a reformokról való vitára. Politikus szemszögéből Kornai megközelítése a reformok előkészítése ügyében is különös jelentőséggel bír. Világossá teszi, hogy e tekintetben rendkívül fontos a társadalmi konszenzus. A politika pártok, a társadalmi, érdekképviseleti szervek és a szakmai műhelyek bevonásával tartja tisztázandónak a kereteket és az alapelveket, amelyek szerint dönthetünk a reformokról. Ez visszahat a mai gyors döntésekre is. A kiigazításhoz kapcsolódó, bevételnövelő döntések önmagukban keresletszűkítő, versenyképesség-csökkentő hatásúak. Akkor van értelmük, ha a kiigazítást valódi strukturális reformok követik. Úgy tűnik, hogy a társadalom és a piacok akkor fogadják el a kiigazítást, ha azt alátámasztják a reformlépések konkrét elemei.

Viszont ma nem léteznek, nem is létezhetnek előre lerögzített, bárhol alkalmazható, kész megoldások. Nincs meghatározott iránymutatás arra, hogy a fejlődéshez milyen gazdaság- és szociálpolitikai elveket kell követni. Nincs konkrét arányszám, hogy egészséges gazdaságban mekkora legyen az állam mérete és az újraelosztás nagysága. Ezért felelősséggel nem lehet kijelenteni, hogy egyik vagy másik irányvonal, vagy konkrét reformprogram jelenti az egyedüli helyes utat. A kormány feladata, hogy felmérje az egyes rendszerek előnyeit és hátrányait. Ehhez idő kell. Ezt megelőzően viszont tisztáznunk szükséges a reformlépések alapelveit. Mivel az alábbi célok egymásból következnek - lépésről lépésre döntenünk kell a következő alapelvek kérdésében:

1. A szolidaritási elem tisztázása: az állami bevételek zöme adó-, járulék- és illetékbefizetésekből származik. Az adórendszer elfogadottságát és a fizetési hajlandóságot az erősíti, ha konszenzus alakul ki az egyének és a vállalatok szolidaritásának mértékéről. Tisztáznunk kell állam és állampolgár viszonyát. Ebben a kérdésben is végre társadalmi megegyezésre van szükség.

2. Az állam feladatainak pontos meghatározása: pontos listát kell összeállítanunk az állam feladatairól, amely lista összhangban van gazdasági teljesítményünkkel, valamint szolidaritási és versenyképességi céljainkkal.

3. A hatékonyabb állami gazdálkodás kialakítása: a közjavak biztosításának, illetve a bürokrácia működésének vannak anomáliái. A pontos állami feladatlista megmondja, milyen régi szolgáltatási folyamatokat kell törölni, és - a hangsúlyt az állam szolgáltató jellegére helyezve - hol kell újakat felépíteni - nem szervezeteket, hanem feladatokat finanszírozva.

4. Átlátható finanszírozási rendszer kiépítése: az átláthatóság egyrészt alapvető működési-hatékonysági kérdés, másrészt erősíti a befizetők szolidaritásérzését. Tarthatatlan, hogy nem látható tisztán: melyik adó és bevétel milyen tételt finanszíroz. Hogy például az útdíjból befolyt pénzek vajon az úthálózat fejlesztését fedezik-e? Külön számlán kell nyilvántartani a feladatfinanszírozást és az egyes transzferkifizetéseket.

5. A fejlesztéspolitika mint gazdaságpolitikai eszköz megerősítése: Magyarországnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy a régió stabil, központi gazdasága és a globális verseny kezdeményező, aktív szereplője legyen. A cél eléréséhez versenyképességünk javítására kell koncentrálnunk. Az állam nem parancsolhatja meg, hogy külföldről több tőke érkezzen az országba, vagy hogy más országok több árut és szolgáltatást vásároljanak tőlünk. Nem szólhat rá senkire, hogy takarítson meg többet, alakítson ki egészséges arányt fogyasztása és befektetései között. Az állam kezében egy eszköz van: a gazdasági környezet fejlesztése. A kormány rugalmasabbá, kedvezőbbé teheti a hazai gazdasági klímát intenzív területfejlesztési munkával, az infrastruktúra és az innováció erősítésével.

Ha tudjuk és elfogadjuk, hogy szükség van reformokra, akkor ezek a valóban lényegi kérdések. A változás, a haladás közös ügyünk és közös felelősségünk. A kormány egyedül nem dönthet róluk. Azt várom, hogy sok embert megmozgató, éles vita alakul ki a következő hónapokban. Azt remélem, hogy ez a vita a reformok ügyét hajtja majd előre. Egy biztos: a munka csak most kezdődik igazán. A java még hátra van.

A szerző az MSZP elnökhelyettese