- Kíváncsi vagyok, ilyen volt-e 1914 júliusa - merengett el a Washington Postban Harold Meyerson. Akkor sem akart senki sem globális konfrontációt, de az események láncolata olyan volt, hogy megakadályozni sem tudta senki a kirobbanó világháborút. Márpedig a következményekre ráment gyakorlatilag az egész XX. század. Woodrow Wilson elnök, akiről később egy egész politikai mentalitást neveztek el, semmit sem tett a katasztrófa elhárításáért, az antant győzelme után pedig idealista célokat kitűzve megfeledkezett a praktikus kérdésekről. - Igaz, az Amerikai Egyesült Államok akkor még nem volt tagja a nagyhatalmak klubjának - védi meg a wilsonizmus névadóját Meyerson. Most azonban a világ egyetlen szuperhatalma hagyja tétlenül, hogy a közel-keleti események arra forduljanak, amerre nekik tetszik. Részben azért, mert Bush a közelmúltig nem hitt a diplomáciában, részben azért, mert úgy vélte, hogy Szaddám Huszein megdöntése önmagában egyenlő a Közel-Kelet stabilizálásával. Pedig sokan figyelmeztették, hogy mindkettőt illetően végzetesen téved. Irak kapcsán apja is döntési helyzetben volt, és végül azért nem üldözte Szaddám menekülő csapatait, mert egy összeomló Irak 1991-ben is Iránt juttatta volna kulcspozícióba. - Az öregnek, mint kiderült, halálosan igaza volt - mondja Meyerson. A világot csak a gyors nemzetközi (értsd: amerikai és európai) beavatkozás mentheti meg az újabb közel-keleti vérfürdőtől, meg annak összes borzasztó hatásától, beleértve, hogy mást most ne is említsünk, az olajárakat.

És a Közel-Kelet csak egy a sok, bölcsen előkészített, hatékony beavatkozásra, de legalábbis ügyes diplomáciára váró térség között. Észak-Korea és Irán ügyén túl ott van Afrika, ahol most is folyik legalább egy népirtás (a szudáni Darfur tartományban), és bármelyik pillanatban kezdődhet egy újabb Kongóban, Ruandában, Szomáliában vagy másutt. Latin-Amerika határozottan balra tart, ami nem lenne feltétlenül baj, ha nem a diktatórikus hajlamokkal megáldott Hugo Chávez lenne a folyamat emblematikus alakja, aki Minszktől Teheránig olyan emberekkel barátkozik, akiknek már a kéznyújtása is sért egy igazi demokratát. Ázsiában amerikai áldással (és India esetében hamarosan amerikai urániummal) nukleáris versengésbe csapott át a hagyományos indiai-pakisztáni rivalizálás. Bushnak az emberi jogok és a demokrácia terjesztéséről szóló második beiktatási beszédének elmondása, azaz 2005 januárja óta romlott a helyzet például Kínában, Oroszországban és Egyiptomban, de az elnök többé nincs abban a helyzetben, hogy különösebb szemrehányást tegyen.

Nem Bush az okozója minden rossznak, ami a világban zajlik. De a világ jórészt az ő elhibázott politikája miatt képtelen adekvát válaszokat adni a menetrendszerűen felbukkanó válságokra. Az egykori texasi kormányzónak - és vele a világnak - pechje van. Nem akart ő külpolitikával foglalkozni, nem is értett hozzá. A 2000-es elnökválasztás előtti hónapokban a nemzetközi ügyekről jóformán csak a szovjetszakértő Condoleezza Rice-szal folytatott felkészítő beszélgetésekből tájékozódott - egy évtizeddel azután, hogy a Szovjetunió felbomlott. Igazán nem tehet róla, hogy 2001 szeptemberét követően éppen a külpolitika vált elnöksége meghatározó terepévé.

Arról persze tehet, hogy akkorra a neokonzervatívok kerültek döntési pozíciókba, élükön minden idők legbefolyásosabb amerikai alelnökével, Dick Cheneyvel, és a valaha élt legarrogánsabb védelmi miniszterrel, a meglett tábornokokat zöldfülű újoncokként egzecíroztató, önfejű Donald Rumsfelddel. A terrortámadások után egy pillanat alatt ők vették át az igazi irányítást, Bush szinte vakon bízott bennük. A neokonoknak addig is az volt a véleményük, hogy Amerika rosszul teszi, amikor visszafogja magát. Szerintük az erő, a katonai is, azért van, hogy használják, nem azért, hogy óvatoskodó diplomaták bizonytalanul maszatoljanak vele. Szeptember 11-t követően pedig lehullott a Vietnam óta viselt béklyó, Amerika végre odacsaphatott. Az al-Kaidának otthont adó Afganisztán esetében gyakorlatilag teljes volt a hazai és nemzetközi egyetértés. A könnyű győzelem azonban nem hozott megnyugvást, Oszama bin Laden elillant. Washington azonnal új ellenséget keresett, és Szaddám Huszein személyében talált is egy alkalmasnak látszó célpontot. 2003 tavaszán, Bagdad elfoglalása után hetekig tartották magukat azok a híresztelések, hogy a hadosztályok meg sem állnak Damaszkuszig. Később az iráni atomprogram fölötti vitában bukkantak fel olyan retorikai fordulatok - és alighanem szándékosan kiszivárogtatott belső hírek -, amelyek arra utaltak, hogy megkezdődtek egy újabb háború előkészületei.

Azztán oda jutottunk, hogy a Fehér Ház az elvben Amerika nyugati partját is fenyegető észak-koreai rakéták tesztrepülésére flottamozdulatok helyett a nemzetközi tárgyalási fórumok emlegetésével válaszol. Hogy Mahmud Ahmadinezsad iráni elnök már nem is tud olyat mondani, amire Washington egy vállhúzáson kívül komolyan reagálna. Az eddig sok száz halottat követelő Hezbollah-Izrael háború részben más eset. Az amerikai külpolitika a "majd meglátjuk, egyelőre korai lenne a tűzszünet" fordulattal valójában időt ad Izraelnek, hogy elvégezze azt, amit Washington is szívesen lát: az iráni támogatást élvező Hezbollah megtörését.

Nem csoda, hogy Busht most már nemcsak balról, de jobbról is dühödten bírálják. - Nincs olyan barátom a kormányzatban, a törvényhozásban vagy a konzervatív külpolitikai elit bármely pontján, aki ne lenne magán kívül a méregtől a kormány miatt - nyilatkozta Danielle Pletka attól az American Enterprise Intézettől, amely nemcsak számos vezető tisztviselőt adott Bushnak, hanem politikai écákat is. A neokonok elsősorban azért dühösek, mert az elnök elbizonytalanodott, a "csapjunk oda, de keményen" helyett a "hívjuk fel Blairt és Merkelt, és tárgyaljunk róla" mentalitás uralkodott el. Newt Gingrich volt házelnök, aki szerint már megkezdődött a harmadik világháború, a puhány külügyminisztériumnak helyt adó Foggy Bottom városrészre meg legjobb volna atombombát dobni, így vélekedik: "Elfogadtuk azt az ügyvéd-diplomata fantáziát, hogy haladás, ha dumálunk, amikor Észak-Korea vagy Irán bombákat és rakétákat épít. Most az következik, hogy Condi táncra perdül Kim Dzsong Illel?" Ronald Reagan fegyverzet-ellenőrzési főtárgyalója, Kenneth Adelman szerint, amit Észak-Korea és Irán esetében látunk, az ugyanaz, mint ami akkor történt volna, ha a 2004-es választást a demokrata John Kerry nyerte volna meg: "Ez a kormányzat azzal büszkélkedett, hogy formálja a történelmet, nem csupán reagál a történésekre. Mostanra visszatértünk a normálisnak tekintett külpolitikához. Ez a kerryizmus győzelme." - Kezdik önmagáért való célnak látni a multilaterális tárgyalásokat. Azzal áltatják magukat, hogy elvezethet a kemény szankciókhoz - bírálta a kormány Észak-Korea és Irán esetében folytatott politikáját Max Boot a külpolitikai tanácstól.

- A neokonok annyira el vannak rugaszkodva a valóságtól, hogy az már elhalványítja a karikatúrákat - felelik erre a klasszikus republikánus külpolitika hívei, akik kezdettől fogva bizalmatlanul szemlélték a fegyverek mindenhatóságában hívő újkonzervatívokat. A novemberi választásokra készülő republikánus honatyák, akik közül kezdetben sokan lelkesen fogadták Cheney és Rumsfeld nézeteit, most szinte kivétel nélkül az óvatosabbá vált elnök mögé sorakoznak fel. Nem csoda, ha neokonok elkezdték keresni - és Condoleezza Rice személyében meg is találták - a bűnbaknak kikiáltható személyt. De ez sem feltétlenül jó ötlet, mert Rice Bush legbelső bizalmi köréhez tartozik, őt, az előző külügyminisztertől, Colin Powelltől eltérően, nem távolíthatja el magától anélkül, hogy be kelljen ismernie a teljes kudarcot. Mások, például a szintén konzervatív Hudson Intézetet vezető Kenneth Weinstein, arra emlékeztetnek, hogy a jobboldal átmenetileg Reaganre is megharagudott, amikor második elnöki mandátuma elején felvette a kapcsolatot Mihail Gorbacsovval.

A Bush-doktrína, azaz a terrorizmust támogató vagy tömegpusztító fegyverekre pályázó "lator" államok elleni megelőző katonai csapás doktrínája gyorsan kimúlt. Elsősorban azért, mert Amerika fegyveres erőit leköti az iraki megszállás, egyszerűen szó sem lehet még egy ilyen nagyságrendű katonai kaland párhuzamos bevállalásáról. Bush hazai támogatottsága most már tartósan 40 százalék alatt van, az újraválasztással szerzett politikai tőkét egy év alatt felélte. A diplomáciában Amerika meggyengült, szövetségesei egyre aggodalmaskodóbban állnak mögötte, maga ellen hangolta nemcsak az arab vagy az iszlám, de az európai közvéleményt is. Ezt Teheránban, Damaszkuszban, Phenjanban, Kartúmban, Caracasban és a pakisztáni-afganisztáni határvidéken is pontosan tudják.

- Nehéz lenne túl sok olyan időszakot és túl sok olyan elnökséget felidézni, amikor egyszerre ennyi veszélyes fejlemény következett volna be - idézi a Time magazin Wendy Shermant, aki Clinton idején dolgozott a külügyben. - Az összes globális forró ponton túl sok minden történik egyszeriben, mert a Bush-kormányzat meggondolatlanul kinyitotta Pandora szelencéjét - véli Madeleine Albright exminiszter mostani közvetlen munkatársa. Ráadásul könynyen előfordulhat, hogy a külpolitikából kiábrándult Amerika hosszú időre bezárkózik, és hagyja, hogy a világ maga birkózzon a saját bajaival. Ez semmiképpen sem kívánatos. Miközben Bush sok bírálatot kapott azért, mert mindent egyedül és fegyverrel akar megoldani, azt sem szabad elfelejteni, hogy az európai liberálisok (meg konzervatívok) szabadságát is főként amerikai fegyverek garantálják. Szomáliától Bosznián át Darfurig sok példa van arra, hogy bevethető hadsereg nélkül olykor a legintenzívebb diplomácia sem segít.

A Bush-doktrína eddigi első, és könnyen lehet, hogy utolsó alkalmazási területe Irak. Amikor Maliki miniszterelnök a napokban Washingtonban járt, a fehér házi sajtótájékoztatón azt találta mondani, hogy Bagdadnak most leginkább amerikai katonákra lenne szüksége. Az Egyesült Államok elnöke a szemtanúk szerint csendben belesápadt a gondolatba. Őszre meg kellene kezdeni a csapatcsökkentést, különben a Republikánus Párt történelmi választási vereségbe futhat bele. Erre Rumsfeld kénytelen négy hónappal meghosszabbítani 3500, már csomagoló katona hadszíntéri szolgálatát, hogy az iraki fővárosban növelni tudja a létszámot. Az aktív hadsereg elitegységei már harmadszor vannak Irakban, a tartalékosok zöme a törvényes behívhatósági maximum küszöbére ért. És a lator államok, ahelyett hogy félelmükben önként változtatnának a politikájukon, az egy Líbia kivételével egyre magabiztosabban dacolnak - nemcsak Amerikával, hanem az összes parlamenti demokráciával.

Az Irakban eltékozolt éveket, meg persze az életeket és a milliárdokat már senki sem hozhatja vissza. Bush és környezete makacsul ismételgeti, hogy a történelem majd igazolni fogja a háborút, ám ebben ők is csak reménykedhetnek. A világnak mihamarabb szüksége lenne egy erős, magabiztos, ugyanakkor a multilaterizmus és a nemzetközi jog talaján álló amerikai külpolitikára. Ez rövid távon aligha elképzelhető. Most már Cheney is a Kissinger-féle hozzáállásra hajlik, miszerint Amerikának csak életbevágóan fontos érdekeire kell koncentrálnia. Ez, bármennyit bírálta is a korábbi, "cowboy" mentalitást, megint nem jó Európának. Nem arra lenne szükség, hogy Amerika véres orrát tapogatva, duzzogva visszahúzódjon, hanem arra, hogy végre valóban élére álljon a haladni kívánók népes mezőnyének.

2286 évvel ezelőtt Epirus királya, Pyrrhus a héraclei csatában megverte a rómaiakat, de seregének elvesztette az ötödét. Plutarkhosz szerint ekkor azt mondta, "még egy ilyen győzelem, és elvesztünk". A világ nem engedheti meg magának, hogy az amerikaiak ennyi és ekkora kudarcon át térjenek vissza a multilateralizmushoz, a tárgyalásokat, a diplomáciát, az üzletet és az erőt okosan, a közös érdek szolgálatában használó külpolitikához. A józan ész előbb vagy utóbb teljesen odavész a pirruszi győzelmekbe és a végén még Gingrichnek lesz igaza.

Washington, 2006. augusztus

Demonstrációs kellékként csomagolják ki Libanonban az amerikai külügyminiszter arcképét