Visszatérés az ősökhöz: Koltai helyett Klein
A dunaújvárosi Klein Sándor története persze nem csupán egy névváltoztatásról szól. Azt mondja, amint visszavette ősei nevét, megnyugodott, mintha minden egy csapásra a helyére került volna a lelkében. Szerette a Koltai nevet, ma is felkapja a fejét, ha így szólítják, de lassan megszokja, hogy őt Klein Sándornak hívják.
- A szüleim 1946 tavaszán, nem sokkal a születésem előtt magyarosították a nevüket: addig apámat Klein Lajosnak, édesanyámat Glasner Juliannának hívták - mondja Klein Sándor. - Anyám mindig azt mondta, nekem akartak jót, amikor megváltak az őseik nevétől. Szerinte azért kellett Koltai Sándornak születnem, hogy a bemutatkozásnál ne derüljön ki azonnal, zsidó vagyok. Sokáig butaságnak tartottam a dolgot, de aztán felnőtt fejjel megértettem a szüleim döntését.
Klein Lajos, az édesapa még a múlt század elején született a szabolcsi Őr községben. A nyolctagú családjából csupán hárman élték túl a holokausztot, egyedüli megmaradt férfiként ő vihette volna tovább a Klein nevet, de a névváltoztatás miatt ez nem így történt. Az eredendően mélyen vallásos szabómester a világháború után már nem járt zsinagógába, folyton csak azt ismételgette: "Isten nincs, mert ha lenne, nem engedte volna meg azt, ami velünk történt."
Így hát a kis Koltai Sándor sem járt zsinagógába, sőt felnőtt koráig nem is volt téma odahaza a család származása. Édesapja 1957-ben a Vörös Október Ruhagyár akkor induló dunaújvárosi gyárában kapott munkát, ahol egészen a haláláig dolgozott. A fiú - akkor még Koltai Sándorként - a hatvanas években szintén a ruhagyárban helyezkedett el, rendszerszervező üzemmérnök lett belőle. Bár később elhagyta a dunaújvárosi gyárat, egész életében a textiliparban dolgozott, az utolsó hat évet kereskedelmi ügynökként. Néhány hete már nyugdíjas.
- Ötvenéves koromig nem igazán foglalkoztam a származásommal - mondja Klein úr. - Aztán kijutottam Auschwitzba, és az az út mindent megváltoztatott. Soha nem felejtem el, amikor egy hatalmas márvány-oszlopon, az áldozatok nevei között egyszer csak azt olvastam: Klein Sándor. Ő volt a nagyapám. Utána már tudatosan keresgéltem a nevek között, mire ráleltem Glasner Ilonáéra. Ő volt a nagymamám. Valójában persze nem tudhatom, hogy tényleg őket takarják-e a feliratok, hiszen sem életkor, sem lakhely nincs a nevek mellett. Nyilván többen is odavesztek a haláltáborban ugyanazzal a névvel. Számomra mégis egyértelmű volt, hogy a nagyszüleimről van szó. És abban a pillanatban belém hasított: miért hívnak engem Koltainak? Hiszen az őseimnek más volt a nevük! Nem ismerhettem őket személyesen, de úgy éreztem, tartozom nekik annyival, hogy a nevüket tovább viszem. Akkor döntöttem el, hogy Klein Sándor leszek.
Amikor Koltai úr bejelentette a szándékát az idős édesanyjának, az sírva fakadt. Könyörögve kérte, amíg ő él, ne vegye vissza a Klein nevet. "Nem kell azt mindenkinek tudnia, hogy zsidók vagyunk" - mondogatta. A fia megígérte, hogy várni fog. Koltai néni hat évvel ezelőtt hunyt el. Néhány hónappal később Koltai Sándor beadta a névváltoztatási kérelmét. Csatolta a szülei és a saját születési anyakönyvi kivonatát, valamint az édesapja 1946-os névváltoztatási kérelmét.
- Nem kellett indokolni a kérést, de azért a hivatalban rákérdeztek, hogy miért teszem. Elmondtam. Utána már nem érdeklődtek, szó nélkül elintézték a papírmunkát. De hogy mekkora bürokráciával jár egy ilyen lépés! Az összes hivatalos papíromat le kellett cserélnem. De megérte. Felemelő érzés volt, amikor először mutatkozhattam be Klein Sándorként.
A szűkebb rokonság gond nélkül elfogadta a névváltoztatást. Klein úr felesége görög származású, így neki előbb volt személyes tapasztalata a kisebbségi létről, mint a férjének. A két felnőtt fiú is támogatta az apai döntést. Ők egyelőre nem gondolkodnak a Koltai név lecserélésén.
- Egészen mostanáig egyetlen negatív élményem sem volt a névváltoztatásom, a zsidó származásom nyílt vállalása miatt - mondja Klein Sándor. - A közelmúltban viszont valaki piros filctollal egy akasztófán lógó Dávid-csillagot rajzolt a postaládámra. Ha az édesanyám az ilyen atrocitásoktól akart megóvni, akkor azt mondom, ennyit megér, hogy újra a felmenőim nevét viselhetem. A névváltoztatásom óta egyébként másképp is mutatkozom be az ismeretleneknek. A vezetéknevemet a szokottnál lassabban, nagyobb nyomatékkal ejtem ki: engem Klein Sándornak hívnak.
