Kérdezze a menedzseremet!
Sokszor még mindig ferde szemmel néznek Pécsi Júliára, amikor megérkezik egy tárgyalásra - Alföldi Róbert, Fullajtár Andrea vagy éppen Parti Nagy Lajos helyett. A színházak többsége még mindig nem vette tudomásul, hogy a rendszerváltás óta sok minden megváltozott: a színészek már nincsenek zárt társulati rendszerbe szorítva, és sokan - nyugati mintára - a jelenleg működő tíz-tizenöt ügynökség egyikére bízták ügyes-bajos dolgaik intézését, hogy a szabadsággal együtt járó nehézségekkel ne egyedül kelljen szembenézniük.
Megkeresték mondjuk Pécsi Júliát, aki a Budapesti Fesztiválzenekar és a Merlin Színház menedzselése során szerzett tapasztalatait hét éve saját, "Kék" néven ismert művészeti ügynökségben kamatoztatja. Bár ma már számtalan egyetem, főiskola és tanfolyam képez művészeti menedzsereket, a mesterség fogásait kizárólag a gyakorlatban lehet elsajátítani, állítja Pécsi mellett az Operettszínház ügyeit vivő Pentaton Művészügynökség vezetője, Lőrinczy György is. Ő például néptáncosként kezdte, a Bihari együttesben, így a turnék tapasztalatain edződve tudja, hogy a szállodában előre rá kell kérdeznie, a színésznővel együtt háziállatát is elszállásolják-e, és akkor sem jön zavarba, amikor a produkció technikusa vakbélgyulladást kap Szentpéterváron: azonnal orosz nyelvű táblákat gyárt, a beteg ezzel adhatja orvosai tudomására, hol fáj, és mit szeretne.
Akár egyetlen művész ügyeit intézi valaki, akár egy komplett társulatét, a bizalom a legfontosabb - tartja valamennyi szakmabeli.
- Akkor működőképes a dolog, ha a színész keres meg engem - mondja Pécsi, aki pillanatnyilag hatvan színésszel, több rendezővel, díszlettervezővel és szerzővel dolgozik együtt. A közös munka alapja sokszor egy régi barátság, mint ahogy a Budapesti Fesztiválzenekar ügyeit Fischer Iván gyerekkori barátja, Körner Tamás egyengeti másfél évtizede. De előfordul, hogy valaki rajongóból avanzsál menedzserré, mint Eszenyi Enikő segítője, Orlay Tibor. És az sem kizárt, hogy családtag szálljon ringbe, mint tette azt az operaénekes Marton Éva férje, az addig sebészként dolgozó Marton Zoltán.
Ha Magyarországon egyelőre még nincsenek is akkora stábok egy-egy híresség mögött, mint Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban, azért a főszervező mellett - jó esetben - legalább egyvalaki mindig megtalálható: a szerződések "korrektségét" felügyelő jogi szakértő. Ő gondoskodik arról, hogy az okmány ne csak a művész kötelességeinek lajstroma legyen, hanem jogai is benne foglaltassanak. Pécsi Júlia jogásza saját szerződésformát is kidolgozott, amely a színészek jogi védelme mellett a fizikai védelmüket is biztosítja. Rögzíti például, hogy egy vidéki munka során fürdőszobás, különszoba jár, télen, szabadtéri forgatás alatt a színész fűtött helyiségben várakozhat, és tizenkét órás filmezés után nem neki kell hazavezetnie.
Mindezért a színész a kialkudott honorárium bizonyos százalékával fizet. Ez általában tíz százalék, de mint Pécsi mondja, ha a színész szívügyének tart egy fellépést, és azt ingyen elvállalja, akkor azért ő sem kér semmit - ha úgy tetszik, ilyenkor befektet. A menedzser akkor is befektet, ha nem ismert művészt vesz a szárnyai alá, ilyenkor ugyanis nagyobb a kockázat. Erre azért kevesebb a példa. Könnyebb feladat ugyanis munkáért házalni egy jól csengő névvel, vagy lemondani azokat a felkéréseket, amelyek már nem férnek bele a zsúfolt határidőnaplóba, mint egy kezdő művész tehetségére esküdözni.
Noha a konfliktusok ellenére szép lassan kezdik elfogadni a művészvilág menedzsereinek ténykedését, sőt pár évvel ezelőtt a zenei élet szakmai fóruma, a Magyarországi Művészeti Ügynökségek Szövetsége is megalakult, állítják, ehhez megszállottság kell, mert meggazdagodni nem lehet belőle. Túl kicsi az ország, mindenki ismer mindenkit. Mindenki inkább a személyes kapcsolatai révén próbál célba érni, és vérig sértődik, ha szemben találja magát egy "akadékoskodó" művészeti menedzserrel. Ahogy Lőrinczy meséli, néha még ő is furcsállja, ha az ismerős színész helyett a menedzsere érkezik a megbeszélésre.
