Zónázó 24.
A vaspálya mellett húzódó Maros utcai egykori Kettler-háznak a Dorogi családon kívül más neves vendégei is voltak.
Az első, utcai frontot hosszú évekig Weinberg Gyula lakta nyaranta. Weinberg felesége Dorogi anyjának volt testvére; így hozogatták a pestiek Verőcére egymást.
Weinberg Gyula, ez a külsőleg is tekintélyes polgár hivatására nézve könyves volt.
Talán van még efféle szerzet ma is. Könyves. Nem biztos, de ha minden van, hát talán valahol, eldugva lapul még könyves ember a mai, könyvtelenedő világban is.
Weinberg Gyula egészen fiatalon került a Lampel-Wodianer könyvkiadó és könyvkereskedő céghez. Segédként kezdte, és pár évre rá óriási tekintélyű igazgatóként végezte dolgát, adta ki a könyveket, ifjúsági irodalmat és tankönyveket mindenekelőtt, szolgálta a magyar oktatás, a magyar kultúra ügyét ötven évig lankadatlanul és eredményesen. Hosszú ideig ő volt a Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének tiszteletbeli elnöke, akinek habitusából tán elárul valamit az is, hogy kivétel nélkül édes lelkemnek szólította valamennyi embertársát, az agg írótól a karon ülő csecsszopó gyerekig.
A cég az Andrássy úti Drexler-palotában székelt, az Operával szemben. A hatalmas házban Weinberg Gyulának egy apró kis ablaktalan lyuk jutott, és ő nem is tartott igényt nagyobbra; ő a könyv, az írás, a magyar irodalom végtelen birodalmában élt.
Tekintélyére jellemző, hogy mikor nyugdíjba vonult, választhatott: egy összegben kapja meg a félmillió pengős végkielégítését, vagy havi ezer pengő életjáradékot folyósítsanak neki inkább.
Ez utóbbit választotta, és ebből kényelmesen lehetett Verőcén nyaralni - a házbér 300-400 pengő körül volt egy egész szezonra.
Gyula bácsi nem három fiával, hanem elsősorban két unokájával szeretett nyaralni itt. Az utolsó szezont még megélte, de a nyaralóvilág és a világ végét szerencsére már nem.
Sírjánál Benedek Marcell mondott beszédet.
A gyerekek - nem utolsósorban a mai verőcei gyerekek és fiatalok - miatt említsük meg, hogy Benedek Marcell a nagy mesemondó, Benedek Elek fia és a pszichiáter-író Benedek István apja volt, maga is író, irodalmár, műfordító és tanár, aki ezer eltéphetetlen szállal kötődött Erdélyhez, a nép meséihez, a magyar nyelvhez, a világirodalomhoz, a francia kultúrához. Tizenkilenc évesen adta elő a Nemzeti Színház első drámafordítását, húszévesen Lukács Györggyel együtt szorgoskodnak a Thália Társaságban, amely megújította a magyar színházi életet. Tíz éven át volt középiskolai tanár, hogy aztán Horthy Miklós letiltsa a katedráról őt. (A katedra, kedves gyerekek, olyan fából készült emelvény, dobogó volt, amelyen a tanári asztal magasodott, mögötte pedig a tanári szék és az azon trónoló morc tanár, aki az engedetlen tanulókat a katedra vasalt szegélyére térdepeltette rá.) Benedek Marcell, csakúgy, mint apja és fia, szabadkőművesként is szolgálta a magyarság és a humanizmus ügyét; no meg azzal is, hogy kétszáz művet fordított magyarra. Mellesleg sose volt vérszomjas bolsevik, a Kádár-korban viszont zavartalanul taníthatott az egyetemen, és Kossuth-díjat is kapott. Személye és ténykedése azt az egész huszadik századon - legtöbbször búvópatakként, de mindig bő vizűn és tiszta forrásokból fakadón - végigcsobogó hagyományt testesíti meg, mely szerint a nemzet az kultúra, műveltség és irodalom mindenekelőtt. Ez a Benedek Marcell mondott tehát beszédet a verőcei nyaraló, Weinberg Gyula sírjánál, mégpedig olyan szép és gondolkodtató beszédet, hogy muszáj abból idézni ma is, sajnos nagyon is muszáj.
"... a nagy vállalat igazgatója, aki tervező és alkotó hatalom volt a magyar tankönyv és ifjúsági irodalom területén, egy sötét udvarra néző, ajtó-nélküli kis fülkében rezideált, ahol csak egy íróasztal, meg két szék fért el valahogy...
... kora fiatalságától késő öregségéig ugyanazon a poszton állt, ugyanazon a munkahelyen szolgálta életének ideálját: a magyar ifjúság tanítását, nevelését, s ugyanakkor a könyvvel foglalkozók szellemi és erkölcsi színvonalának emelését.
Ha ma betegen is itt állok e koporsó előtt, ezt azért tartom szívbéli kötelességemnek, mert itt is tanúságot akarok tenni egy síron túl is tartó meleg barátságról, amely Weinberg Gyula és egy Székelyföldről felkerült fiatal író, az édesapám közt szövődött. Láttam ezt a barátságot iskolás gyerekkorom óta. Az egyik írta a könyvet a magyar ifjúságnak, a másik kiadta és eladta. Nemcsak a dolgozónak és dolgoztatónak ellentéte nem robbant ki közöttük, de még csak az árnyéka sem bukkant föl soha annak a gondolatnak, hogy az egyik kevésbé őszintén, kevésbé magyar és idealista lélekkel szolgálná az ifjúság nevelésének ügyét, mint a másik. Nem a kenyérkereset és az üzlet, hanem a közös ideál tette őket barátokká...
Weinberg Gyula élete azért volt olyan szép, olyan teljes, mert munkájában a magyar ifjúságra, a jövendőre gondolt - és mert ragaszkodott a múlthoz, az érzelmekkel megszentelt emlékekhez. Az ilyen élet nem is múlik el a mával. Amit Weinberg Gyula, a kiadó, a könyvkereskedő dolgozott, az láthatatlan erek alakjában tovább táplálja a magyar kultúrát; az ember nemessége, jósága, gyöngédsége pedig tovább él családjában, barátaiban, kartársaiban - szebbé, jobbá teszi életünket."
Hogy ez a gyászbeszéd, amely 1943 decemberében hangzott el, milyen becsületes, bátor és igaz magyar kiállás volt egy, a Horthy-hivatalosság által lezsidózott és halálra ítélt magyar honfitárs mellett - gondolom, majd ezt is elmagyarázzák Verőce e napokban zajló emblematikus rendezvényén, a Magyar Szigeten az összegyűlt ifjaknak a tudós előadók.
