Wagner: Parsifal
Bayreuther Festspiele

Mindaz, amit Bayreuthról mesélnek, igaz. Egyetlen kivétellel: hogy nem zárják rá az ajtót a közönségre. De egyébként valóban csúnya a Festspielhaus belülről, még annál is csúnyább, olyan, mintha nem tudták volna befejezni, de hogy legyen már valami, gyorsan lemázolták szürkére a falakat, és betettek egy átmeneti nézőteret, hajlított farostlemez székek, a támla és az ülőke között két acélcső, nincs karfa, és mégsem kényelmetlen az egész, a néző kénytelen egyenesen tartani magát, kénytelen a színpadot nézni. Már csak azért is, mert a zenészeket sem látja, nem úgy kezdődik az előadás, hogy bejön a karmester, meghajol, fölemeli a pálcát, csönd, zene, hanem sötétedés, zaj, és közben bekúszik a zene, a mű nem az előadók dicsőségére való, hanem önmagáért és Richard Wagnerért.

Minket persze jobban érdekelnek az előadók, Fischer Ádám dirigál, és a szereposztásban két magyar viráglány, Korondi Anna és Schöck Atala. A hangzás más helyszínen reprodukálhatatlan, nincs közvetlen élmény a zenekarból, minden hang valahonnét visszaverődik, ettől csodálatosan gömbölyű, kiegyenlített, minden hallható, és minden fölött mégis az énekesek az urak, a szöveg és a zene hibátlan harmóniában él. De nem fölfoghatatlan zeneművészeti csoda, amit hallunk, a szólisták között csak a Gurnemanzot éneklő Robert Holl igazi nagyágyú, de ő is olyan ágyú, akinek alul eleinte nem akar megszólalni semmi, később pedig már felül sem, hiába pihen egy teljes felvonást, Gurnemanz is hosszú szerep. A címszereplő Alfons Eberz hangütésében van valami kellemetlenül nótaszerű, ha már meg kell döbbenni, akkor leginkább Klingsoron, az izompacsirta John Wegneren, aki feketére mázolva, bordó tornanadrágban énekli végig a szerepet, és háttal, vagyis a közönséggel szemben úgy szalad föl énekelve egy hosszú létrán, hogy a hangja egy pillanatra sem törik meg. De az est során nem egyszer jut eszembe, hogy itthon, a Művészetek Palotájában különb volt a Parsifal.

Különb, nemcsak az énekeseket tekintve, hanem mert a nagy zenei harmóniához a színpad egyáltalán nem alkalmazkodik. A rendező, Christoph Schlingensief munkáját a végén nagy búzással és bravózással fogadják, körülbelül mindenkinek igaza is van. Gyönyörű, hátborzongatóan visszataszító és lenyűgöző a látvány, inkább képzőművészet, mint színház, rengeteg vérrel, művérrel, pogány rítussal. Szigorúan nézve persze nem színház, ha az utolsó képben alig látni a színpadot, inkább filmet vetítenek, fekete-fehér kockákon lebernyeg röpköd a dombtetőn, és közben egy közeli képen nyüvek eszik a szent nyúl tetemét. A nyúl központi szerephez jut az előadásban, egy élő állatot is behoznak, közben látjuk óriási vetítőn, ahogy ugrabugrál a mezőn, később döglötten fekszik a fűben, legyek mászkálnak be a szemén, míg végül eljut a végső stádiumba.

Eleinte az ember azt hiszi, érti, mi történik, összeomlott a világ, a Grál lovagjai egy szögesdróttal védett nyomortanyán éldegélnek, európai és afrikai törzsi kultúrák ütköznek, a viráglányok csodás fekete (álfekete) nők, káprázatos fejdíszekkel. De közben már megsokszorozódnak a szereplők, Kundryból lesz előbb kettő, majd jön egy harmadik, aki törpe, Parsifalból is két szőke parókás alakul, szerencsére csak az egyik énekel. Egy idő után egyre hajmeresztőbb a dolog, amikor a szövegkönyv szerint Klingsor Parsifal felé dobott dárdája megáll a levegőben, Bayreuthban Klingsor és Parsifal együtt fog egy nagy pásztorbotot vagy mit, és azzal jól vaginán szúrják Kundryt, majd Klingsor sietve űrhajóba száll, és távozik, függöny.

Nem az a kérdés, hogy van-e ebben valami okosság vagy sem, és az egész puszta provokáció, mert a néző eddig már el sem jut. Mondjuk a nagy Kundry-Parsifal kettősben a színpad zsúfolt, művészi szemétdomb, amibe leengednek két fehér függönyt. Erre a lakályos polgári otthon van esetleges körvonalakkal fölfestve, karosszék, szekrény, lámpa, kép a falon. Kundry hosszú, szőke parókában, csodálatos jelmezben vonaglik, Parsifal véres tenyerekkel összemázolt fehér klepetusban hallgatja, közben bejön egy ember, aki a jelzett lakás jelzett falán a jelzett képre feliratot fest: ERINNERN HEISST VERGESSEN. Erre az egész jelenetre még élesen, jól kivehetően vetítenek is, fekete-fehér filmen nagyon közeli képeken döglegyek kelnek ki a bábokból. A látvánnyal annyira jóllakik a szem (bár a kifejezés ebben az esetben nem egészen pontos), hogy teljesen fölösleges ehhez még a Parsifalt játszani talpalávalónak, figyelni úgysem lehet rá, vagy akinek sikerül, az már rég behunyt szemmel élvezi a muzsikát.

Nem panasz, hiszen a zene a látszat ellenére sokkal tartósabb anyagból van, mint a színház, mint az építészet, mint bármi más, és különben is: hol törjenek borsot Wagner orra alá, ha nem pont Bayreuthban?

Fischer Ádám